Szinte nem készül kérdőív, melyben ne kérdeznének rá a kitöltő lakhelyére. Város vagy falu? S mégis az eredmények szinte egytől egyig azt bizonyítják: már nem számít. Mert a magány, az elidegenedés, a drog, az erőszak, stb. épp úgy ott van a városban, mint a falvakban és fordítva. Talán csak a lakosok és utcasarkok száma különbözteti meg őket egymástól. S mégis a migráció, a kisebb települések felől a nagyobbak felé irányul kezdetben. A város holmi lehetőségbányaként lebeg a fiatal generációk előtt, amit azután az idősebbek nyugalomvágya ismét a gyéren lakott települések felé terel.
A nagyvárosok anómiás viszonyairól, az emberi kapcsolatok elszemélytelenedéséről nincsenek megbízható vizsgálati bizonyítékok. Azt a következtetést azonban levonhatjuk, hogy nem annyira a városi és a falusi életmód között mutatkozik különbség, hanem egyes városok és községek, valamint városrészek között lehet meglehetősen eltérő életmódot megfigyelni, és ezzel összefüggésben nagy különbségeket felfedezni a lelki egészség terén is. Felmerül a kérdés, miben különbözik egymástól a városi és a falusi életmód, továbbá a városi életmód jobb-e, mint a falusi.
A középkor után eluralkodott az a felfogás, hogy „a váfosi levegő szabaddá tesz”, mert a városi önkormányzatok többé-kevésbé
függetlenedni tudtak a feudális földesurak elnyomó hatalmától. A közösségben a személyes kapcsolatok uralkodnak, azok szabályozzák a társadalmi életet, a társadalmakban viszont a személytelen cserekapcsolatok uralkodnak, s szerződések szabályozzák a társadalmi életet. Igaz is, meg nem is. A városi életre a kifinomultság, a változatosság, a szabadság, és a tolerancia jellemző - látszólag. Ennek okát abban lehet felfedezni, hogy a városi lakosok sokféle életstílussal találkoznak; ezért elfogadóbbak, toleránsabbak az övéktől eltérő nézetekkel, életstílusokkal szemben, azaz kevésbé etnocentrikusak, mint a kisvárosok és a falvak lakói. A városi életmód ezen előnyeinek azonban nem jelentéktelen költségeit is megfigyelhetjük: az emberi kapcsolatok elszemélytelenednek, a városi lakosok jellegzetes attitűdje a közömbösség, a csömör – a „blazírt” attitűd. A városi lakosok nem teljes személyiségükkel vesznek részt az emberi kapcsolatokban, hanem csak személyiségük egy részével, egy szeletével. Mereven elváló szerepek szerint érintkeznek egymással. Egy falusi boltban a vevő és az eladó vásárlás alkalmával elbeszélget egymással, viszont a városi boltokban érintkezésük csak az adásvételre korlátozódik. Az ilyen részleges emberi kapcsolatok és a szerepek azért kell, hogy uralkodjanak a nagyvárosokban, mert az egyes ember számára lehetetlen személyes kapcsolatot kialakítani azzal az igen nagyszámú emberrel, akivel a nagyvárosban érintkezésbe kerül. A nagyvárosi kapcsolatok felszínessége: a nagyvárosi emberre pszichológiai túlterhelés nehezedik a környezetből érkező nagyszámú kihívás miatt, és e túlterhelés ellen csak úgy tud védekezni, ha kapcsolatai felszínesek és rövid távúak. Ugyanakkor a városokban nagyobb fokú az elidegenedés, az anómia, ennek következtében gyakoribb mindenféle deviáns viselkedés és társadalmi
dezorganizáció. A szuburbiákban, vagyis a nagyvárosok körül elhelyezkedő, nagyrészt a városban dolgozóknak lakóhelyéül szolgáló kertescsaládiházas övezetekben szintén a családok, barátok; lakóhelyi közösségek közötti intenzív személyes kapcsolatok a jellemzőek. A kertvárosi lét már sok írót megihletett, s valahogyan a művészet iránt érdeklődők és alkotók is a dzsumbuj pincéjét a kietlen pusztára, jurtára váltják– megélve a természet közelségét. A város vonzereje nagyrészt a történelmi jelentőségében és infrastruktúrájában rejlik.
A migrációk (faluból városban, városból faluba) esetében nem ritka az a fajta ellenállás, ami látens motoszkál, tehát, ha nem elfogadott a költözés célja, akkor nagy valószínűséggel az elfogadást és az alkalmazkodást olyan szinten nehezítheti, melynek következménye gyakran valamilyen pszichoszomatikus (lelki alapon nyugvó testi) elváltozás, betegség. Amennyiben ez traumatikus, akkor poszttraumás szindróma, vagy pszichotikus jeleket mutató állapot is felléphet. Ez a háborúban áttelepült lakosoknál gyakran fellelhető, s az ok olyan banális, hogy néha el sem hisszük. Minden változás új tanulási folyamatokat kell, hogy beindítson, a tanulás pedig attól is függ, hogy az adott személy, mennyire alkalmazkodó-képes, vagy ha úgy tetszik, mennyire intelligens. Így a városok mesés metropoliszai egy turista szemével mindig vonzóbbak lehetnek, s közben a lakos egy törött ágú tölgyhöz ragaszkodik a felüljáró lábánál, mert talán ott történt valami fontos.
Élmények, érzések lehetnek annyira markánsak, melyek elfogadtatják a settinget, vagy környezetet. Tehát, az sem mindegy, hogy hol lövi be magát egy droghasználó. Ha változik a hely, akkor az mindig ad egy új élményt, ami az izgalommal is kapcsolatos, ezért a cucc is jobban üt.
Hogy mitől unalmas egy város, azt nehéz lenne megmondani. Beszélhetünk földrajzi adottságokról – mert az könnyebbnek tűnik, mint elfogadni azt, hogy a lakosság meghatározhat egy arculatot, egy hangulatot. Kapaszkodhatunk a Feng-shui gyökereibe, vagy az ősök vérét nyelt földbe, de mindez valóban kizárhatja a változás lehetőségét? Szakmailag nem tudnám pontosan megindokolni, miért lesznek többen öngyilkosak az egyik városban, mint egy másikban, különösen akkor, ha még akkora felhőkarcolói sincsenek, mint a Nagy-Almában. A kávéházi hangulatot felválthatja a bankok hada, a szecessziót átírhatja a modern, a többnyelvűséget lesöpörheti az egy, a fehér pestist legyőzheti a népességpolitika, s még a városvezetés
is változhat. Azt nem tudom, hogy egy megsemmisített várost fel lehet-e újra építeni – Róma megpróbálta, de Wass Albert sem kapta vissza a hegyeit.