Amikor a gyermek — nagyon felindult állapotában — önmagát bántja: üti, karmolja, rúgja, harapja, az az öndestrukció egyik megjelenési formája. Oka lényegében az, hogy nem tud a megfelelő módon megküzdeni szomorúságával, csalódottságával vagy teljesítménybeli kudarcával, s az ilyenkor megjelenő kínzó érzelmek csillapítása érdekében önmagát bántalmazza. Leginkább akkor, ha tiltva van az agresszivitás nyílt kimutatása és megélése. Fontos azonban elmondani, hogy az önpusztítás nem azonos annak vágyával, és a gyereknek esze ágában sincs tragikus következményekkel járó sérüléseket előidézni önmagán.
Előfordul azonban, hogy a kamasz már komolyan gondolja, amit tesz, mert nem tudja cipelni a gondokat. Talán azért is, mert a családon belül nincs meg az az érzelmi intimitás, bizalom, amely révén a gyerek a szüleihez fordulhat a gondjával. A szülők többsége nem nagyon tudja, mi foglalkoztatja valójában a gyermekét. A szülők vagy dolgoznak, és amikor este hazaérnek, nincs idejük a mély beszélgetésre, vagy nem dolgoznak, de az otthoni légkör nem olyan, amelyben beszélgetni szoktak egymással. A gyereknek nem marad más, mint az internet.
Az önpusztító magatartásformák a serdülőkorban alakulnak ki. Ilyen például a dohányzás, a droghasználat, a mozgásszegény életmód, a kóros táplálkozási szokások. Megjelenésük igen gyakori a fiatal nők körében is, aminek fő oka, hogy egyre nehezebben tudnak megfelelni az elvárásoknak — melyek gyakran nem is egyértelműek igazán —, a munkahelyi és az otthoni feladatok túlterhelik őket, és a női szerepek is képlékenyebbek lettek. A kialakulás okai közé sorolható még a családon belüli erőszak, a szülők válása vagy halála is.
Az önpusztítás a serdülőkre a legjellemzőbb, a furcsa tünetek általában 12 és 20 éves kor között lépnek fel, de súlyos önsértés más pszichés betegség (például depresszió vagy szkizofrénia) esetében, felnőtt pszichiátriai betegeknél is előfordul.
A falcolások leggyakoribb okozója a kapcsolati krízis, kudarc, elutasítás érzése, célja pedig az ismétlődő fájdalom- és sérülésokozás. A fiatalok leggyakrabban a csuklón, karon, combon karcolnak vagy vágnak, akár egészen mély sebeket, és sokszor láthatók ütés vagy önégetés nyomai is. Előfordul, hogy ezután nem megkönnyebbülést, hanem szégyent, csalódást, bűntudatot éreznek. A jelek könnyen felismerhetőek: az érintettek általában szokatlan időszakban hordanak kesztyűt, hőségben is hosszú ujjú pólókat viselnek, és gézkötések jelennek meg a testen.
A fiatalra rendszerint valamilyen nyomás nehezedik, melyet nem tud elviselni, a szorongásos állapotban szinte szétesik a személyisége. Többen úgy magyarázták tettüket, hogy ebből a szétesett létélményből a maguknak okozott hirtelen fájdalom „visszahozza” őket, a fájdalomérzet által valahogy visszatalálnak önmagukhoz.
Noha a sebek nagyon sokszor eltorzítják a testet, és hónapokig megmarad a nyomuk, az önsértések nem szoktak halált okozni, céljuk ugyanis a figyelemfelkeltés. Minél kevesebb figyelmet kap egy gyermek, annál durvább jelzéseket kell adnia ahhoz, hogy az ingerküszöböt átlépje. Először épphogy csak egy kicsit sérti meg magát — nincs reakció. Később megégeti magát — talán szólnak neki, hogy máskor vigyázzon jobban. Így egyre inkább elhatalmasodik rajta a gondolat, hogy akármit csinálhat, nem veszik észre. Ha azonban önsértés útján eléri a rég áhított figyelmet, azt jutalomként éli meg, és a viselkedése megerősödik.
Előfordul, hogy némelyek később, felnőttkorban mentális zavarokkal küzdenek, illetve olyanok is vannak, akikből valóban pszichiátriai eset lesz. Ha ezek az önsértő cselekedetek nagyon gyakoriak, súlyos sérülést okoznak, és ha a serdülő szinte minden feszültségre így reagál, vagy ha a mindennapi életet jelentősen befolyásolja az önsértő életforma, akkor a jelenség súlyosnak tekinthető. A megkönnyebbülést okozó önsértés csak átmenetileg vezeti le a feszültséget, de a depresszió vagy az egyéb háttérbetegségek megmaradnak. Minderre — ha kezeletlenül marad — lassan ráépülhetnek más, kóros függőségek is.
A megoldást gyermekkorban a pszichoterápiás lelki tanácsadás típusú foglalkozásokban látják a szakemberek. Az önsértő betegek csak akkor gyógyíthatóak, ha van betegségtudatuk és természetesen motivációjuk a gyógyulásra.