A 35 és 55 év közé eső életszakaszra már általában megtörténik a családalapítás, kialakul a munka-, illetve a tevékenységi körünk. Ezért ebben a fázisban befelé fókuszálunk, felülbíráljuk saját értékrendszerünket.
Megkérdőjelezzük eddigi sikereinket, azt, hogy hogyan is éltünk eddig, merre felé tartunk életünk második felében, milyen célok vezérelnek bennünket. Ez egy összegzés vagy számvetés, melyben megkérdőjelezzük, hogy önmagunkhoz képest helyesen éltünk-e eddig, milyen döntéseket hoztunk, mi az, amit a jövőben másképp tennénk, milyen új értékek felé kívánunk haladni, milyen mélyebb értelme lehet az életünknek.
Mindent megkérdőjelezünk, amit eddig tettünk vagy megszereztünk, ezért aztán sokszor nagy változásokra kerül sor ebben az időszakban: válások, új párkapcsolatok, állás- vagy pályaváltás, költözés, új dolgokba kezdünk (például nagyobb lesz a hangsúly az egészséges életmódon, sportoláson stb.). Mintha a létezésünk értelmét keresnénk, és már nem az alapidentitás a kérdés, hanem annak felülbírálása. Fontos döntéseket hozunk, új irányokat fedezünk fel.
Gyakran az eddig nyitott, impulzív személyek befelé fordulókká, spirituálisabbakká válnak. Egy új identitás alakul ki, melyet gyakran megelőz a már azt sem tudom, ki vagyok érzése, melyet a folyton és mindenkinek való megfelelés kényszere táplál.
Az a gondolat, hogy házastársunk már sohasem lesz az, akivé tenni szerettük volna, kapcsolati krízist okozhat. De lehet ez annak a felismerése is, hogy az, akivel eddig együtt éltünk, nem a megfelelő partner. Ez lehet építő jellegű, úgy, hogy a válás után mindketten megtalálják az egyéni fejlődésre, kibontakozásra alkalmas kapcsolatot. A jóval fiatalabb partnerekkel való viszony utalás lehet a saját korunk tagadására, vagyis annak el nem fogadására, a fellépő halálfélelemre — amit akár egy-egy betegség is jelezhet, illetve a vonzerőnk csökkenése. Az elvesztett fiatalság utáni vágy a férfiaknál nagyobb szexuális vággyal is járhat. Interjúkban megkérdezettek fizikai hanyatlásról is beszámoltak, és olyan kényszerről, amelyben az az érzés uralkodik el rajtuk, hogy ha valamin még változtatni akarnak, akkor azt most kell megtenniük, mert később már nem lesz rá lehetőségük.
Erikson fejlődéselmélete szerint ebben a szakaszban dől el, hogy valaki a stagnálás vagy a megújulás útján halad-e tovább. Ezért elképzelhető, hogy valaki épp az életközépi krízis hatására talál önmagára, és válik képessé a mély és intim kapcsolatokra, vagy megtalálja az élete értelmét. Ritkán ugyan, de előfordulhat az is, hogy valakit életének éppen ebben a szakaszában érnek olyan hatások, amelyekkel nem tud megküzdeni, még akkor sem, ha korábban mindig egészséges módon került ki a nehézségekből. Míg korábban a születéstől számított időről beszéltünk, ebben az életszakaszban ez megfordul, és a hátralevő idő a meghatározó.
Különösen nehéz a nőknek, ha egy-egy szerepüket feladták, vagy nem teljesedtek ki benne, például lemondtak a karrierről az anyaságért, s így az apának nyílt lehetősége a szakmai kibontakozásra. A veszteség persze akkor a legnagyobb, ha egyikük sem futott be olyan pályát, amilyet szeretett volna.
Jung ezt az időszakot tekinti a leglényegesebbnek, egyúttal a legveszélyesebbnek is, mivel ha a mindennapi célok elérése mellett nem fordítunk energiát kulturális/spirituális célokra is, akkor felborulhat az egyensúly.
Az a jelenség, amikor a fiatalok túl korán feljutnak a csúcsra, magában hordozza annak a veszélyét, hogy középkorukra már nem látnak maguk előtt kihívásokat, kitűzhető célokat. Főleg, ha egy izgalmasabb pálya felé fordulnának, akkor kénytelenek volnának az addigi egzisztenciájukról is lemondani. Ráadásul, ahogyan ők annak idején, a húszas éveikben feltörtek, úgy most az ő helyüket is az új huszonévesek foglalhatják el. Mindemellett szembesülniük kell azzal is, hogy le kell rombolniuk azt az illúziót, hogy amikor elérték, amire vágytak, már beköszönt a nyugalom. Ehelyett a másoktól érkező kéretlen véleményalkotás, a megbélyegzés a jellemző.
Ilyenkor megjelenhet egy másik élet víziója is, melyért persze nem adnánk fel a mostanit — főleg, mert felelősséget érzünk a szeretteink, hozzátartozóink iránt. Mégsem látjuk a kiutat és a megoldást. Érdemes ezt az életszakaszt inkább életközépi változásként definiálni, melyben egyre kevesebb a választási lehetőség, egyre több a kijelölt pálya. Ilyenkor aztán azzal is szembesülnünk kell, hogy a fiatalkori vágyak/álmok talán már nem teljesülnek be, ezért inkább arra érdemesebb fókuszálni, mi az, amit igazán szeretnénk, és reálisan elérhető is. Az élet ugyanis nem végtelen, és érdemesebb azzal megtölteni, ami igazán örömet szerez.
A válság feldolgozásában sokat segít, ha találunk rá okot, hogy elégedettek legyünk az eddigi életünkkel, vagy ha hiszünk benne, hogy a jövőben is képesek vagyunk még alkotni, értelmet találni a mindennapokban. Aki mélyebb összefüggések irányába fordul, az képes felszabadítani a kreatív energiáit, és az egész személyisége pozitívan megváltozik. A válsággal együtt járó instabilitás egy idő után újra stabilitássá válik. Persze olyan is akad, aki mindvégig tagadja, hogy öregszik, amit mind öltözetében, mind viselkedésében kifejez. Azoknak a pároknak, amelyek együtt vészelik át ezt az időszakot, lehetőségük adódhat egy mélyebb intimitás megélésére. Ha valakire mégis a feladás, a stagnálás, az unalom és a reménytelenség érzése tör rá, akkor nála sokkal valószínűbb a depresszió kialakulása.
Ha szembenézünk a középkorúak kihívásaival, és elfogadjuk létezésünkben az egyedüllétünket, akkor elérhetjük az önmagunk feletti teljes rendelkezés nyújtotta szabadságot.