Maslow, a motivációs piramis atyja azt állítja, a legalapvetőbb szükségleteink a fiziológiai szükségletek, azaz: levegő, víz, étel, alvás, szex, biztonságérzet. Gondolata, hogy a következő lépcsőre csak akkor léphetünk tovább, ha ezek az igényeink kielégülnek. Igaz az is, hogy elképzelhető bizonyos szintek kihagyása, de csak egy rövid ideig. Ha ezek mégis kielégítetlenül maradnak, akkor nem is gondolhatunk olyan tevékenységek elvégzésére, amik majd megteremtik a tartós anyagi biztonságot, önbecsülést és mások megbecsülését, az önmegvalósításról nem is beszélve. Érdekes módon, a hatodik szint – amit csak bizonyos szakirodalom említ – a spiritualitás, a transzcendencia az egyik legjelentősebb túlélési módszerként van jelen. Hisz a kilátástalanság állapotában már csak a hit maradt meg. A szegény ember azonban néha elveszti hitét, s ha ezek után mégis valami jó történne vele, akkor azt még lelkiismeret-furdalás is követi. 

Tulajdonképpen semmiféle pszichopatológiai jelenség nem vezet okvetlenül szegénységhez. Még akkor is így van ez, ha a kukázó hajléktalanok jó része pszichiátriai beteg. Még akkor sem gondolhatjuk, hogy aki szegény, az maga tehet róla,még akkor sem, ha valóban ismerünk olyan embereket, akik visszautasítják a segítséget. Tehát ha vannak is olyanok, akik maguk választják a nyomort, ezek a szabályt erősítő kivételeknek tekintendők, és nem magának a szabálynak. 

A szegénység – mint tudjuk – nemcsak az anyagi javak hiányát jelenti. Kirívóan egyenlőtlen a hozzájutási lehetőség társadalmunkban nemcsak az elfogadható lakáshoz, a megfelelő étrendhez és ruházkodáshoz, hanem a megfelelő támogatórendszerhez, a veszélyektől mentes környezethez, a diszkriminációtól mentes intézményekhez, stb. Ám azt a végkövetkeztetést is szeretném elkerülni, hogy mindenről a szívtelen társadalom tehet. 

            Ha a szélsőséges helyzetről beszélünk, azaz a hajléktalanságról, akkor bizton mondhatjuk, hogy többségük esetében a „munkanélküli lét együtt jár a szociális elszigetelődéssel”. A hajléktalanok történetében általában felfedezhető egy olyan pont, amikor „beindul a kiilleszkedési karrier”. Ez a kezdőpont általában a munkahely elvesztése. A munkanélkülivé válás és a sikertelen munkahely keresési próbálkozások súlyos stresszt jelentenek, mely megterheli a kapcsolati hálót is. A környezet nem képes támaszt nyújtani, vagy legalábbis csak időlegesen képes erre. A stressz szorongást kelt, amit mindenképpen csökkenteni kell. A stresszt csökkentő mindennapi technikák pl. alkohol, a szorongásból eredő agresszió kiélése, melynek áldozata elsősorban a munkanélküli családja – tovább rontják a helyzetet, újabb problémát jelentenek. 

A szegénységben az előrelátás és tervezés lehetetlen, hiszen nem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, és a holnapra gondolás azért sem célszerű, mert szorongást kelt. A gondolkodás tehát beletapad az „itt és most”-ba. Leépül az önértékelés is, hiszen a túlélés érdekében olyan tevékenységeket is el kell végezni (pl. prostitúció, bűncselekmény, nagyon alacsonyrendű és gyakran undorító munkák, például a kukázás, lejmolás, koldulás, pályaelhagyás), amit jó önértékelésű ember nem tenne. 

A lakosság körében az elmúlt évtizedekben bekövetkezett testi egészségromlás legfontosabb pszichológiai háttértényezője a depressziós tünet-együttes.  A közhiedelemmel ellentétben a depresszió a szegények és a képzetlen családból származók betegsége. Akinek az apja segédmunkás volt, az manapság kétszeres valószínűséggel számíthat arra, hogy depressziós lesz, mint akinek az apja diplomás vagy vezető volt. Éppen ezért, ha valaki tartósan túl sokat vár el saját magától (teljesítés kényszer: „Majd én megmutatom!”), vagy a környezetével kapcsolatban vannak irreális elvárásai, akkor folytonosan negatívan értékeli saját helyzetét, hiszen nem tud megfelelni a saját magával szemben támasztott fokozott elvárásoknak. 

Aki nehéz, változó életkörülmények között számíthat segítségre, sokkal kevésbé válik depresszióssá, tehetetlenné, mint aki úgy érzi, nem bízhat senkiben. A depresszió súlyossága igen szoros kapcsolatban áll a munkanélküliséggel és az anyagi helyzettel.

A túlélésre berendezkedett életformában minden dolog, amit tőkeként lehet felhasználni, tőkévé válik. Ha más lehetőségek (anyagi, tudás– vagy kapcsolati tőke) nincsenek, akkor csak az illegális vagy a közgondolkodás által elítélt lehetőségekhez lehet nyúlni. A túlélési stratégiák közé tartozik a piti bűnelkövetés is. A szegénységnek nincsen erkölcse, ahogy azt már Illyés Gyula is leírta a nincstelen pusztai cselédekről. Ha tudományos magyarázatot keresünk, akkor meg ott van Maslow, akit korábban említettem.  

A szegény sorsú családok esetében tőkeként hasznosulnak a közösségi kapcsolatok is. Bizonyos társadalmi rétegek számára csak olyan túlélési stratégiák hozzáférhetőek, amelyek a többség számára elfogadhatatlanok. S bármennyire is riasztó lehet a többségi társadalom tagjai számára, a megoldás csak a hatalmi egyenlőtlenségek csökkentése lehet. 

Nehéz lenne a toleranciáról úgy írni, hogy közben ne tudjak hitelesen, a saját viselkedési mintáimmal mögé állni. Mégis, az vesse rám az első követ, aki… s valóban, bizonyosan vannak olyan élethelyzetek, amikor magam sem gyakorolok toleranciát. Ezek a láthatatlan mulasztások azután óriásokká nőhetnek akár a nyelv által is.

            Noha latinul türelmességet jelent mások véleménye iránt, s elsősorban a vallása, a világnézete, az etnikai- vagy nemzeti hovatartozására vonatkozva,  ezt a kifejezést nagyon szabadosan használjuk manapság. Az orvoslásban a szervezet gyógyszertűrő képességét értjük alatta, ezért, ha valakinek megnő a toleranciája az alkohol felé, akkor ez csak annyit jelent, hogy egyre többet kell innia ahhoz, hogy hasson.

            Pszichológusként arra gondolok, ahhoz, hogy valamit tolerálni tudjak – legyen  az képesség, vagy tudás, de sokkal inkább szerzett – ahhoz el-fogadónak kell lennem. Az elfogadást korai fejlődésben tanulom, ami annyit jelent, hogy akkor tudok elfogadó lenni, ha engem is elfogadtak, s ez elsősorban a szülők, s köztük is az édesanya feladata. Egy gyermeket akkor lehet elfogadni, ha az vágyott volt, ha a várandóság alatt – s különösen a harmadik trimeszben – a mamája feldolgozta a másállapotot, tudatosította azt, hogy megváltozik a teste, az életvitele stb. Sokszor a gyermeket okolják, ha egy kapcsolat tönkremegy, értsd: nem akarták, s a nagy változás, a szerelmesek szimbiotikus állapotát a felváltó hármas egység megbontotta, ami veszteséggel jár. Az elfogadás akkor is nehéz, ha a gyerek nem olyan, amilyent „szerettek” volna. Fogyatékkal élő, más a neme, gyengébb képességű (tehát, már maguk sem tolerálják a „másat”, „másmilyent”). Ezért a gyereknek folyton meg kell felelnie ahhoz, hogy őt elfogadják, s ha ez nem történik meg, akkor az egyik kiút valóban a lecsúszás, vagy a szélsőséges, radikális és kizárólagos gondolkodás. „Miért szeressem, hisz engem sem szerettek!”

Másrészt a túlzott elfogadás, a túlzott türelem-tolerancia valami kompenzálását is jelentheti, vagyis én megteszem azt, amit magam nem kaptam meg. Különösen kiéleződhet ez azokra a kategóriákra, amikben hiányt szenvedtem. Például: „segítem a szegényeket, mert magam is az voltam, vagy nálunk soha-sem volt elfogadott a szexualitás megélése, ezért én hihetetlenül egyet tudok érteni a melegfelvonulásokkal.”

Ezzel szemben az intoleráns alatt a politikai, vallási, etnikai nézetekkel szembeni türelmetlenséget értjük, sőt azok teljes elutasítását. Gyakran keverjük a sztereotípiákkal, avagy azokkal a kijelentéseinkkel, viselkedési formáinkkal, amit nem a saját tapasztalatunk által éltünk meg, ilyenek az előítéletek is. Sajnos az intolerancia gyakori oka lehet az információk hiánya, avagy a személyes tapasztalat hiánya is.

Ahhoz, hogy valakit toleránsnak nevezhessünk, fontos, hogy elmondhassuk róla, kerüli a konfliktusokat – kiegészíteném azzal, hogy nem magalkuvónak kell lenni, hanem provokációt kerülve oldani a feszült helyzeteket (asszertíven) –, fontos, hogy elfogadja a jogegyenlőséget és visszautasítsa az erőszakot – a verbális formáját is.

Sokan formáltak már kérdést az élettel és halállal kapcsolatosan. Fontos tudni, hogy ezek a kérdések kortól függően más-más megközelítésben kerülhetnek elő. Három éves korától kezd el érdeklődni a gyermek a születés és a halál titkai felől, de ma már nagyon sok csatornán keresztül érhetnek bennünket információk a témával kapcsolatosan, „köszönve” ezt a média fejlődésének. Gondoljanak csak a korunkra oly jellemző agresszióra: lelőtték, megölték, feldarabolták, felrobbantották, lemészárolták, megfojtották, összeütköző vonatok, lezuhanó repülőgépek, háborúk, természeti katasztrófák, közúti balesetek, halálos gázolás, stb. S szorongó éránkban ez az agresszió önmagunk felé is irányulhat végzetesen – ez az öngyilkosság. A gyermek komputer-játékában városokat lehet lebombázni játékból, embereket elgázolni autókkal, a társakat leszúrni vagy lelőni – játékból. Ilyen körülmények között hogyan igazodjanak el a gyermekek az élet és a halál kérdésében?

Az idő múlásával – avagy az élettel – egyre inkább tudatosodhat, hogy jelen van a halál, mégis a saját halálunk leginkább nagyon messzinek, már-már nem létezőnek tűnik. Folyamatosan halnak el, és -meg körülöttünk élőlények. Eltemetjük a bogárkát, a kanárit, a hörcsögöt, a cicát, a kutyust. Később a szeretteinket, ismerőseinket. Nagyon nehezen dolgozzuk fel azt, hogy az emberi élet eltérő hosszúságú, amit nem old meg a statisztika vagy a családi gének hozadéka. Ezért már nagyon korán megértjük, hogy létezik a természetes halál, s a nem természetes halál. Manapság nem is értjük, hogy valaki csendesen, idősen is távozhat. Mindig egy diagnózist, egy pontos okot keresünk.

Ugyanakkor mindig jelen van a születés is, a megújulás, a feltámadás. S ahogyan létezik a jó szülés, ugyanúgy teret kell engedni, vissza kell adni a halál méltóságát is. Az utolsó napokat mind a család, mind a beteg számára értékessé, élhetővé tenni, ahogyan Polcz Alain (magyarországi hospice mozgalom megalapítója) fogalmaz: „Nem az a fontos mikor valaki haldoklik, hogy milyen autója van, mekkora volt a lakása, hogyan volt berendezve. Az a fontos, hogy kik éltek abban a lakásban, hogyan viselkedett velünk.”

Korábban úgy tűnik, mintha többet tudtak volna a halálról, s ezért életük része lehetett anélkül, hogy a koleszterinszintre és a kalóriamentes üdítőkre, fogyasztó csokoládékra szántak volna figyelmet. A fogyasztói társadalom nem tud mit kezdeni a halállal, tabuvá vált a halál témája és a gyász is. Ma csak az ölés, a gyilkosság ismeretére szocializálódunk. Arról, hogy mi történik azután, hogy mi a halál következménye, mit jelent az élet vége, nem tudunk mit mondani.

                 Shakespeare-rel szólva a halál nem ismert tartomány, ahonnan nem tért meg utazó. Nem is tudunk könnyen állást foglalni arról, hogy milyen a halál utáni élet, hisz néha arról is nehéz beszélnünk, ami előtte folyt. Mégis, minden vallás megegyezik abban, hogy kinyilvánítja a mennyország létezését, azt állítva, hogy áldásainak élvezete egy helyesen eltöltött földi élet után következik. A legtöbb más vallás inkább úgy írja le, mint ami a helyesen leélt élet szükségszerű eredménye. Az elképzelés kulcsa annak megértése, hogyan készíti elő az ember saját mennyországát. 

A házasság egy új egység – közösség születése, és ahogyan az emberi életnek, úgy a házastársi viszonynak is van egy íve, egy folyamata, amelyet az évek során bejár. Bár vannak eltérések, nagy vonalakban azonban minden pár hasonló tapasztalatokra tesz szert, a kapcsolat dinamikája sok közös vonást mutat. 

A tökéletes házasság nem egy állandó állapot, amely az esküvő napján elindul és a felek életének végéig tart. Sokkal inkább egy növekedési folyamatról van szó, amely sok munkával és tudatos odafigyeléssel érik be. Két ember egy közös életet valósít meg magának. Egy életközösséget, amelyben a pár megteremti a saját kultúráját, amelyben tisztelik egymás céljait és értékelik az őket egymással összekötő szerepeket. Ezek a szerepek merőben újak, hiszen nem tanítják iskolában hogy hogyan kell jó feleségnek, illetve férjnek lenni. Csupán a szüleinktől kapott minta áll a rendelkezésünkre, legtöbbször őket próbáljuk leutánozni.

Az egyik felosztás szerint beszélünk Álomszakaszról, melyben minden nagyszerű, olyan, mint egy beteljesült álom. Az együtt járás során szerzett tapasztalatok szükségszerűen torzítják a realitásérzéket. Jellemző, hogy pánikszerűen kerülik a konfliktusokat, hiszen a konfliktusok jelenléte azt sugallná, hogy ők mégsem olyan jó pár, mint amilyen lenni szeretnének. Az álomszakaszban csak „MI” van, az „ÉN” pedig háttérbe szorul. Ekkor a „Szeretlek. Soha sem hagylak el. Mindig te leszel az első.” Érzések dominálnak. Ezt követi az Illúzióvesztés szakasza. Általában ekkor érkeznek a gyermekek. Természetes, hogy ilyenkor a figyelem nagy része a babára összpontosul és a pár elsősorban szülőpárként és nem házaspárként funkcionál. A korábban került konfliktusok most felszínre törnek. A párhuzamos életek érzelmi eltávolodáshoz vezetnek, ezért egy heves vita során elhangoznak olyan kifejezések is, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak a pár számára. Fontos, hogy válás helyett inkább arra kellene figyelniük, hogy megtanuljuk azt, amire ez az időszak tanítani akar bennünket. Megtanulni azt szeretni, aki a másik a maga valójában. Ez a Felfedezés szakaszával folytatódik, amikor megtanuljuk a párunk egész személyiségét tisztelni, újra kell tanulni beszélgetni, a beszélgetések pedig utat nyitnak a meghittség, az intimitás elmélyülésére. Hallgassuk meg egymást! Támogassuk egymás fejlődését. Ne engedjük, hogy az egyik fél fejére nőjön a másiknak! Segítsük egymást a tanulásban, a karrierépítésben, az álmok megvalósításában. S végül a Mélység szakaszában a pár végre hátradőlhet és élvezheti mindannak gyümölcsét, amiért az előző három fázisban oly sokat dolgozott. Az egymás iránti bizalmat nem veszélyeztetik a régi sérelmek felemlegetése.

Egy másik felosztás először a Mézeshetek, hónapok szakaszát említi, amit első sorban a szenvedély hajt, minden csak a turbékoló kettesről szól és arról az intenzív vonzalomról, ami miatt úgy döntöttek, hogy az oltár elé járuljanak. Ezután a Megszokás, megállapodás következik, vagy az úgynevezett ráébredés fázisa, amikor olyan dolgokat tudnak meg párjuk erősségeiről, gyengeségeiről és szokásairól, amikről korábban nem tudtak, vagy boldogan nem vettek tudomást. Ugyanakkor, ebben a mézeshetek utáni, de még gyerekvállalás előtti fázisban hatalmi harcok is kialakulhatnak, ahogy mindketten más-más, illetve közös célokért dolgoznak. Ezt pedig a Családközpontúság váltja fel, az időszak, amikor a legtöbb házastárs a családalapítással, új ház vásárlásával, karrierépítéssel, esetleg váltással tölti idejét és próbálják összetartani ezt a zsúfolt, rohanó modern életet. Ugyanakkor ezek mind-mind kimeríthetik egy házasság erőforrásait. Sokat kell itt dolgozni a kapcsolaton, hogy eljusson az Újra kettesben fázisba, azaz az „üres fészek”-be.  Vagyis amikor a gyerekek felnőnek és kirepülnek. A korábbi szakaszok ügyes megoldásai után ez az időszak üdítő lehet. Új kalandokba keverednek a párok, új dolgokat ismerhetnek meg, és büszkélkedhetnek azzal, amit elértek: az együtt töltött idővel, és a gyerekeik sikereivel. Sajnos, azonban sok pár számára nehéz újra együtt lenni, amikor már nincs mire koncentrálni. Ezután jön ugyanis a Megcsináltad! Szakasz, vagyis, amikor kievickéltek a társak a családi élet káoszából anélkül, hogy szakítottak volna. Ez a beteljesülés szakasza, azon párok időszaka, akiknek a gyerekei már kirepültek, de ők még mindig élvezik, hogy együtt vannak és valószínűleg életük végéig együtt maradnak. Mindeközben bármikor bekövetkezhet a Kitörés, amikor a stressz okozók megszakítják a közös élet előrehaladását. A férfi tipikus kérdése a társ félrelépése esetén: „Lefeküdtél vele?”. A nő tipikus kérdése: „Szereted?”. A nő tehát alapvetően a férfi elköteleződését félti, arra érzékeny, mert az utód felnevelését ez veszélyezteti.

Szélsőséges féltékenység

A féltékenység szélsőséges formája már pszichiátriai kezelést igényel, mert a paranoid pszichózis egy fajtájává fejlődik. Ekkor a féltékenység, ill. a megcsalatási fantáziák téveszmék formáját öltik. Sajnos sok gyilkosság történik féltékenységi motívumból.

Megoldás

A féltékenység is kommunikáció, ezért a megoldás is abban rejlik. Faggatással, minden egyes ellenőrző akcióval, vallatással csökken a szorongás. Mivel a szorongáscsökkenés erős jutalmazó hatással bír, ezért a féltékeny személy mintegy rátanul arra, hogyan tudja csökkenteni szorongását, ezért újra és újra, egyre intenzívebben fog faggatni, kérdezősködni, ellenőrizni. Ettől jobb megoldás a deszenzitizálás, amikor arra kényszerítjük a féltékeny felet, hogy önmaga érje el, saját gondolati tevékenységével, hogy lecsökkenjen szorongása. Ha megakadályozzuk a nyomozást, akkor arra kényszerítjük, hogy önmaga találjon szorongáscsökkentő gondolatokat. Még több sikerrel járhat, ha a féltékeny fél is benne van ebben, s partnerének kérdéseire, faggatózásaira eltúlzott válaszokat ad, melyek viccesek, abszurdak. A féltékenység kezelése természetesen csak akkor vezethet sikerre, ha valóban semmi alapja, s valóban csak a féltékeny fél fejében születik.

A súlyos féltékenységi téveszmék esetén legjobb szakember segítségét kérni. Ha azonban nincs betegségtudat, valószínűleg a legjobb kilépni a romboló kapcsolatból.

A hallucinációk olyan hamis érzékletek, amelyek kimutatható és azonosítható külső inger hiányában jönnek létre. Manapság könnyen társítjuk őket valamilyen pszichotikus elmeállapothoz, de azért nem ennyire egyszerű a helyzet. Hisz előfordulhatnak ilyen téveszmék akkor is, ha nem egy tartós pszichotikus subban vagyunk. Ez leginkább a módosult tudatállapot mezsgyéje, vagyis a hallucinogén drogok használata, vagy egy alkoholos delirium tremens, vagy egy transz illetve hipnózis. Éppen ezért az ilyen természetes és/vagy szintetikus anyagok kísérletezőinél – néhány kivételt leszámítva – a hallucináció a szer hatásának csökkenésével múlik. De, mint ahogyan mindenkinek más az ujjlenyomata, úgy az idegrendszere is másképp reagál ezekre a cuccokra, ezért minden hallucináció tartalma, ideje más és más. Annyi bizonyos, hogy vannak olyan terek, helyek, amik könnyebben előhívhatnak ún. bad trip-eket – mint a ránk záródó falak, de a tisztaság mellett ez ellen még az a megoldás, ha nem vagy egyedül.

Lenn, a Nyuszi barlangjában… Az Alice a Csodaországában a világirodalom legnagyobb LSD-tripje, és hogy ez mennyiben köszönhető Albert Hoffmannak – vagy mostanában Feldmár Andrásnak –, nem számít. A lényeg, hogy megtapasztalsz egy világot, amiben elvileg semmi sem valós, de mégis az. Persze lemondhatsz a szintetikus anyagokról is, ha mindenáron green peace-es vagy, és maradsz a varázsgombánál vagy a csattanó maszlagnál, esetleg egy kis látnokzsályával nyomulsz a pusztában. S hogy fehér-e a nyúl, vagy már egér? Mindegy, ha a mindenhatóság érzését adja neked, még akkor is, ha olykor szőrszálakat húzogatsz ki a szádból, mielőtt végképp lenyelnéd a semmit. S még az önmagát fejtegető narancs is egy jobb élmény a mindennapi kenyér hiányánál. Ne legyünk álszentek, a drogvilág egy darabig kicsit sem rossz, mert abban lehetsz varázsló, aki, ha percenként is, újra kihúzza azt a kis szőrmókot a kalapjából, akkor is hahotázva felnevet a közönség. Nem unnak rá, mint te a munkanélküliségre, a szomszéd panaszára,vagy a fehér pestisre. Tanítód lehet a sámán, aki a törzs bölcse, akit megbecsülnek, mert olyasmit látott, amit te soha, és nem azért, mert korosabb. S valóban csak annyi a kérdés, hogy belebújsz-e abba a barlangba vagy sem. Hogy mennyiben tükröződsz, azt előre meg nem mondhatom, de előbb vagy utóbb szembetalálkozol majd önmagaddal. A tudattalanod átengedi azokat a tartalmakat is, amiket évek óta jól bespájzoltál, hogy a hangját se halld a félelmeidnek, vagy azoknak a traumáknak, amiket ma már meg sem értenél, hisz már rég elköltöztél otthonról vagy meghaltak a bűnösök. S ha egy váratlan pillanatban te bújsz majd elő abból a kalapból, akkor sem kell megijedned, mert majd másképp érzed szádban a répa ízét, és a farok csóválás már nem csak hiú ábránd lesz. A szakemberek pedig mindig nagyon felkészültek, de annyi bizonyos, hogy lesz legalább egy olyan latin kifejezésük az állapotodra, ami már nem csak egy betű és egy szám kombinációja, hanem olyan kór, amire egy újabb szintetikus bogyó a megoldás – mert idejük terápiára nem lesz –, más nyulak is vannak a földön, ezt jobb, ha tudod. Majd egyre mélyebbre és mélyebbre zuhansz a barlangban vagy a tudattalanod csatornájában, s gyermekkorod játéka, a kaleidoszkóp színhalmaza befogadja egész lényed. A zuhanásban persze benne van az a szabadság, amit Woodstok óta senki sem érzett, benne van a vonaglás, amit egyre ritkábban élsz át a pamlagon, és benne van a földet érés is, ami néha végzetes.

Azon ne csodálkozzunk, hogy Lewis Carroll mintegy ötven évvel korábban írta meg művét, minthogy az LSD-t szintetizálták. Így van, egy kis oldószer is megteszi a hatását, ha a megfelelő nylonzacskóból szívják, de az alkohol sem kutya, legalábbis a mi népünk nem veti meg sem bánatában, sem örömében. Már nem te vagy a kísérleti nyúl, a tanulás folyamatát sem rajtad jegyzik fel először, talán csak azt az egyet, amit te az életednek hívsz. Kell még neked a valóság? Valóság a valóságban. 

Amennyiben az uniformizálódást úgy határozzuk meg, mint egyöntetűvé, egyformává, egyhangúvá válás, úgy ennek fiktív következményei a személyiségre nézve dramatikusak lennének. Ugyanis, létezik a személyiségnek egy olyan megfogalmazása, mely szerint: az egyszeri és egyedi lény, az individuumnak megszületett ember örökletes és szerzett, individuális testi és lelki tulajdonságainak specifikus rendezettségű sajátos összessége, mindenki mástól eltérő (az egyént mindenki mástól megkülönböztető) szervezettségű egysége. A személyiség fejlődése voltaképpen nem egyéb, mint a (változatos tulajdonságokra, folyamatokra, állapotokra vagy vonásokra vonatkozó) komponensek kialakulása (nyilván az érési folyamatokkal párhuzamosan) és az azokat átfogó kapcsolathálózat szervezettségi és egységességi fokának fokozatos növekedése. A személyiség rendszerjellegének megalapozása után is folyamatosan képes fejlődni, mondhatni élethosszig tartóan tud pozitív irányba módosulni, tökéletesedni. Ez minden bizonnyal az emberi életforma egyik legcsodálatosabb jelensége. És az egységesített pedagógiai programok megheckelése.

Elgondolni is félelmetes, hogy milyen pusztító következményekkel járna természetszerűleg az emberek személyiségbeli uniformizálódása, a csodálatos és elbűvölő személyi diverzitás csökkenése, hiszen a változatosság társadalmi síkon lényeges fenntartó erőt képvisel. A globalizáció törekvése az uniformizálás. A személyiség szintjén a globalizáció dialektikája az individualizáció és a sztenderdizálódás feszültségterében játszódik le. A társadalmi feszültségek, és polarizálódások helyébe most egyfajta mozdulatlan stabilitás kerül. E két ok hatására uniformizálódik a társadalom „kultúra-fogyasztása”: gazdagok és szegények, főnökök és beosztottak, elnyomók és elnyomottak ugyanazokat a könyveket

olvassák, ugyanazokat a filmeket nézik, és ugyanazt a zenét hallgatják. Ez jellemzi a globalizált társadalmakat is, de ebben az esetben általában a McDonald’s-izálódás fogalmat használják. Az uniformizált kultúra ugyanazokat a kulturális szimbólumokat és életformákat terjeszti el: a Marlboro cigarettát, a kék farmert, a Coca Cola kisüveges változatát, az utazás és a szabadidő kultuszát, stb. A kultúra uniformizálódása így az értékek uniformizálódását jelenti. Ezért a szilikon mellek azért tartalmi egységei a globalizáció folyamatának, mert pontosan „látszik”, hogy nem eredeti, nem személyes, nem egyedi.

A deviáns csoportok ezért mindig megoldásai lehetnek a teljes uniformizálódás elől. A deviáns nem szabad, hogy pejoratívan értelmeződjön, de minden esetben a normalitás átlagoshoz való törekvése elleni.

Samarago Vakság című regényében érezhető az egyöntetűség egy furcsa formája, melyben mindenki vak – csak az olvasó tudja, hogy mégsem – és ezáltal mindenkit egyformának láthatunk, pontosabban nem láthatunk. Ennek ellenére a személyiség az, ami ennek ellentmond. Gondoljuk csak el, milyen lenne a politikai nézetek egyöntetűsége, a vallás egyformasága – amire nagy a törekvés, de említhetem itt az azonos – másokkal megegyező gondolkodás az élet értelméről. Másrészt a másképp gondolkodásból születő konfliktusok visznek előre, általuk tanulható meg a különböző probléma megoldási mechanizmusok, így lehetséges a fejlődés.

A csoportok kialakulásban is valami egységes elv követődik, de ez sem teljes, csupán az egész egy részére vonatkozik: pl. ruházat (utalás az „uniformis” használatára: punk, rock, emo, barbie, stb.), életforma (droghasználók, hajléktalanok, vegetáriánusok, stb.), sportcsapatok, forradalmi egységek, és még sorolhatnánk. Ezek meglétének hossza változó. Olykor csak egy életszakaszra vonatkozik. Ezért is

ajánlott a személyiségfejlődés nagy részének lejátszódása után a szabad döntés általi uniformizálódás.

Szinte nem készül kérdőív, melyben ne kérdeznének rá a kitöltő lakhelyére. Város vagy falu? S mégis az eredmények szinte egytől egyig azt bizonyítják: már nem számít. Mert a magány, az elidegenedés, a drog, az erőszak, stb. épp úgy ott van a városban, mint a falvakban és fordítva. Talán csak a lakosok és utcasarkok száma különbözteti meg őket egymástól. S mégis a migráció, a kisebb települések felől a nagyobbak felé irányul kezdetben. A város holmi lehetőségbányaként lebeg a fiatal generációk előtt, amit azután az idősebbek nyugalomvágya ismét a gyéren lakott települések felé terel.

A nagyvárosok anómiás viszonyairól, az emberi kapcsolatok elszemélytelenedéséről nincsenek megbízható vizsgálati bizonyítékok. Azt a következtetést azonban levonhatjuk, hogy nem annyira a városi és a falusi életmód között mutatkozik különbség, hanem egyes városok és községek, valamint városrészek között lehet meglehetősen eltérő életmódot megfigyelni, és ezzel összefüggésben nagy különbségeket felfedezni a lelki egészség terén is. Felmerül a kérdés, miben különbözik egymástól a városi és a falusi életmód, továbbá a városi életmód jobb-e, mint a falusi.

A középkor után eluralkodott az a felfogás, hogy „a váfosi levegő szabaddá tesz”, mert a városi önkormányzatok többé-kevésbé

függetlenedni tudtak a feudális földesurak elnyomó hatalmától. A közösségben a személyes kapcsolatok uralkodnak, azok szabályozzák a társadalmi életet, a társadalmakban viszont a személytelen cserekapcsolatok uralkodnak, s szerződések szabályozzák a társadalmi életet. Igaz is, meg nem is. A városi életre a kifinomultság, a változatosság, a szabadság, és a tolerancia jellemző - látszólag. Ennek okát abban lehet felfedezni, hogy a városi lakosok sokféle életstílussal találkoznak; ezért elfogadóbbak, toleránsabbak az övéktől eltérő nézetekkel, életstílusokkal szemben, azaz kevésbé etnocentrikusak, mint a kisvárosok és a falvak lakói. A városi életmód ezen előnyeinek azonban nem jelentéktelen költségeit is megfigyelhetjük: az emberi kapcsolatok elszemélytelenednek, a városi lakosok jellegzetes attitűdje a közömbösség, a csömör – a „blazírt” attitűd. A városi lakosok nem teljes személyiségükkel vesznek részt az emberi kapcsolatokban, hanem csak személyiségük egy részével, egy szeletével. Mereven elváló szerepek szerint érintkeznek egymással. Egy falusi boltban a vevő és az eladó vásárlás alkalmával elbeszélget egymással, viszont a városi boltokban érintkezésük csak az adásvételre korlátozódik. Az ilyen részleges emberi kapcsolatok és a szerepek azért kell, hogy uralkodjanak a nagyvárosokban, mert az egyes ember számára lehetetlen személyes kapcsolatot kialakítani azzal az igen nagyszámú emberrel, akivel a nagyvárosban érintkezésbe kerül. A nagyvárosi kapcsolatok felszínessége: a nagyvárosi emberre pszichológiai túlterhelés nehezedik a környezetből érkező nagyszámú kihívás miatt, és e túlterhelés ellen csak úgy tud védekezni, ha kapcsolatai felszínesek és rövid távúak. Ugyanakkor a városokban nagyobb fokú az elidegenedés, az anómia, ennek következtében gyakoribb mindenféle deviáns viselkedés és társadalmi

dezorganizáció. A szuburbiákban, vagyis a nagyvárosok körül elhelyezkedő, nagyrészt a városban dolgozóknak lakóhelyéül szolgáló kertescsaládiházas övezetekben szintén a családok, barátok; lakóhelyi közösségek közötti intenzív személyes kapcsolatok a jellemzőek. A kertvárosi lét már sok írót megihletett, s valahogyan a művészet iránt érdeklődők és alkotók is a dzsumbuj pincéjét a kietlen pusztára, jurtára váltják– megélve a természet közelségét. A város vonzereje nagyrészt a történelmi jelentőségében és infrastruktúrájában rejlik.

A migrációk (faluból városban, városból faluba) esetében nem ritka az a fajta ellenállás, ami látens motoszkál, tehát, ha nem elfogadott a költözés célja, akkor nagy valószínűséggel az elfogadást és az alkalmazkodást olyan szinten nehezítheti, melynek következménye gyakran valamilyen pszichoszomatikus (lelki alapon nyugvó testi) elváltozás, betegség. Amennyiben ez traumatikus, akkor poszttraumás szindróma, vagy pszichotikus jeleket mutató állapot is felléphet. Ez a háborúban áttelepült lakosoknál gyakran fellelhető, s az ok olyan banális, hogy néha el sem hisszük. Minden változás új tanulási folyamatokat kell, hogy beindítson, a tanulás pedig attól is függ, hogy az adott személy, mennyire alkalmazkodó-képes, vagy ha úgy tetszik, mennyire intelligens. Így a városok mesés metropoliszai egy turista szemével mindig vonzóbbak lehetnek, s közben a lakos egy törött ágú tölgyhöz ragaszkodik a felüljáró lábánál, mert talán ott történt valami fontos.

Élmények, érzések lehetnek annyira markánsak, melyek elfogadtatják a settinget, vagy környezetet. Tehát, az sem mindegy, hogy hol lövi be magát egy droghasználó. Ha változik a hely, akkor az mindig ad egy új élményt, ami az izgalommal is kapcsolatos, ezért a cucc is jobban üt.

Hogy mitől unalmas egy város, azt nehéz lenne megmondani. Beszélhetünk földrajzi adottságokról – mert az könnyebbnek tűnik, mint elfogadni azt, hogy a lakosság meghatározhat egy arculatot, egy hangulatot. Kapaszkodhatunk a Feng-shui gyökereibe, vagy az ősök vérét nyelt földbe, de mindez valóban kizárhatja a változás lehetőségét? Szakmailag nem tudnám pontosan megindokolni, miért lesznek többen öngyilkosak az egyik városban, mint egy másikban, különösen akkor, ha még akkora felhőkarcolói sincsenek, mint a Nagy-Almában. A kávéházi hangulatot felválthatja a bankok hada, a szecessziót átírhatja a modern, a többnyelvűséget lesöpörheti az egy, a fehér pestist legyőzheti a népességpolitika, s még a városvezetés

is változhat. Azt nem tudom, hogy egy megsemmisített várost fel lehet-e újra építeni – Róma megpróbálta, de Wass Albert sem kapta vissza a hegyeit.

Az instant kávék óta híresült el a kettő az egyben effektus. A bipoláris betegségek esetében itt ugyanazt a lelket és testet sújtja két egymással ellentétben álló állapot: depresszió vs. mániás szakasz. Gyakran hallani azt is: Egyszer lent, másszor fent. A tünetek a hangulatingadozással együtt váltakoznak a mániás és a depresszív fázis között, a betegek hol súlyos mélypontokat, hol egészen végletes feldobottságot élnek át. A depressziós és mániás fázisok közötti hangulatváltás módja és ideje nagyon eltérő lehet. Sok esetben a bipoláris betegség depresszióval kezdődik és akár évekig, évtizedekig csak ezek a tünetek jelentkezhetnek,

mire az első mániás fázis megjelenik. Az is előfordul, hogy a fázisok között több év tünetmentes időszak telik el, míg máskor gyakran, akár évente 3-4-szer váltakoznak, köztük rövid szünettel, vagy anélkül. Az utóbbi évtizedekben egyre gyakrabban tapasztalható a betegség legrosszindulatúbb formája, amelyben a mániás és depressziós epizódok havi-, heti- vagy akár napi gyakorisággal váltakoznak. Ez felborítja a beteg- és környezete addigi életét; a hangulatingadozások miatt a beteg kiszámíthatatlanná válik, elveszíti valóságérzékét, ami gyakran meggondolatlan cselekedetekhez vezet.

A depresszív fázis jelei és tünetei többek között a szomorúság, nyugtalanság, ok nélküli bűnösségérzet, dühös kedélyállapot, elhagyatottság-, magányosság érzet, alvási és evési zavarok, fáradtság, érdeklődésvesztés a napi tevékenységek iránt, koncentrálási problémák, lehangoltság, önutálat, apátia vagy nemtörődömség, deperszonalizáció (a saját személyiségre vonatkozó tudat zavara), érdeklődés elvesztése, a szexuális tevékenységek iránt érzett vágy csökkenése, vagy hirtelen felfokozódása, félénkség vagy szorongás társaságban, ingerlékenység, a motiváció hiánya és halállal, öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok. Emellett üresség tartós érzése, reménytelenség és pesszimizmus érzése, bűntudat, értéktelenség vagy tehetetlenség érzése, csökkent energiaszint, fáradtság vagy lelassultság érzése, túl sok alvás vagy alvásképtelenség, fokozott vagy csökkent étvágy, súlygyarapodás vagy súlycsökkenés, krónikus fájdalom vagy egyéb tünetek, amelyeket nem testi betegség vagy sérülés okozott.

A hipománia a mánia egy kevésbé súlyos fajtája, pszichózis előfordulása nélkül. A mánia sok tünete jelen van, de sokkal kisebb fokban, mint a mániás epizódnál. A hipomániás emberek általánosan úgy jellemezhetőek, mint energikus, euforikus személyek, túláradó ötletekkel, akik sokszor igen magabiztosak és karizmatikusak. A kiteljesedett mániával ellentétben képesek az összefüggő, logikus gondolkodásra, így képesek megállni a helyüket a mindennapi életben. A hipománia azt jelenti, hogy a mánia mértéke enyhe vagy közepes. A hipomániás személy gyakran jól érzi magát, és úgy véli, hogy jobb formában van, produktívabb, mint máskor.

A mánia lehetséges tüneteit: az áradozó jókedvet, a túlzott optimizmust, a gyors, megállíthatatlan beszédet, a hevesen cikázó gondolatokat, az izgatottságot, a gyenge ítélőképességet, a meggondolatlanságot vagy olyan kockázatok vállalását, melyeket az egyén normális esetben nem vállalna, a túlzott aktivitásra való hajlandóságot, az alvászavarokat vagy a szükséges alvás csökkenését, a figyelem könnyű elterelhetőségét (folyamatosan vált egyik témáról a másikra), a koncentrálásra való képesség elvesztését, a szertelen és hivalkodó vagy túlzottan színes öltözködést, az ellentmondást nem tűrő modort, és a hajlamosságot abban a hitben, hogy kifogástalan szellemi állapotban vannak. A mániás betegek fáradhatatlanul, mértéktelenül és megfontolás nélkül kerülnek olyan szituációkba, amelyekben nem képesek felmérni a bennük rejlő, vagy a társadalom által rájuk háruló veszélyeket. A tünetek között még előfordul: „rohanó” gondolatok, nagyon

gyors beszéd, ugrálás a gondolatok között, lobbanékonyság, megnövekedett szexuális késztetés, drogokkal, főként kokainnal, alkohollal és altatókkal való visszaélés, provokatív, tolakodó vagy agresszív magatartás, vakmerőség, költekezés, gyors üzleti döntések.

Lehetséges egy pszichózisos tünetekkel terhelt fázis és egy kevert fázis is, amikor a mánia és a klinikai depresszió tünetei egyaránt jelen vannak (például nyugtalanság, szorongás, agresszivitás, zavarodottság, kimerültség, álmatlanság, ingerlékenység, öngyilkossággal kapcsolatos gondolatok, félelem, paranoia, üldözéses téveszmék, felgyorsult beszéd, rohanó gondolatok és dühroham). A pszichotikus tünetek mindig tükrözik a beteg aktuális hangulatát. Egy mániás epizód alatt például a személy azt képzelheti, hogy különleges hatalommal vagy vagyonnal rendelkezik, míg egy depresszív fázisban például azt hiheti, hogy semmire se jó, vagy tönkre lett téve, vagy hogy valamilyen bűn elkövetésében vétkes.

A legtragikusabb következmény azonban az öngyilkosság. Minden tizedik bipoláris betegségben szenvedő beteg öngyilkosság következtében hal meg, de a közhiedelemmel ellentétben főleg a mániás fázisról a depressziós fázisra történő váltáskor és nem a súlyos depressziós időszakban. A betegek 25-50 százaléka élete folyamán legalább egyszer megkísérli az öngyilkosságot.

Több személyiségvonásban felfedezhetjük a belső vs.-t: a kitörő jókedv és a mély zuhanás még nem jelent kóros elváltozást. Ez az írás is azért sikeredett ilyen tudományosra, hogy el tudjuk választani a mindennapi hangulati ingadozást a bipoláris zavartól, mert azok is szembe állíthatók egymással.

A szexualitás csupán látszólag biológiai-fiziológiai jelenség. Minden társadalom működése meghatározza azt, hogy a létezés különböző szféráinak milyen sajátosságokkal kell rendelkeznie a zavartalan társadalmi üzemeléshez. A szexualitás a létezésnek olyan területe, ami jelentős mértékben befolyásol számtalan társadalmi folyamatot, jelenséget (a népesedéstől kezdve a személyközi kapcsolatok jellegén át egészen a fogyasztói szokásokig és az életmódig). Mivel az életnek szinte minden területét áthatja, ezért a társadalom különböző mechanizmusokkal, intézményekkel szabályozza azt, hogy az letmegnyilvánulások közül mi tekinthető az adott korban, kultúrában, társadalomban szexuális és nem-szexuális

jellegűnek, a szexuálisnak minősülő jelenségek közül melyek legitimek, társadalmilag elfogadottak és melyek elfogadhatatlanok illetve közömbösek.

A nemi azonosság, nemi szerep, a nemhez való igazodás folyamata

A két nem valamelyikébe születünk bele (ritka kivétellel), és a legtöbb gyerek elsajátítja annak a biztos érzését, hogy ő fiú-e vagy lány. Első hallásra ez egy evidenciának hangzik, amivel fölösleges foglalkozni, hisz minden megy a maga útján. Míg a nemi státusunk genetikailag meghatározott: XX vagy XY nemi kromoszómával születünk, addig a nemhez tartozó p s z i c h o l ó g i a i , szociológiai szerepünk hosszú folyamat során alakul ki. A gyerek az interakciók segítségével azonosul a biológiai nemével (nemi identitás), majd az ehhez tartozó pszichológiai szerep erre épül rá. A nemi szerep tehát a kultúra terméke. Minden kultúra a férfiak és nők közötti biológiai különbséget a minden területét átható szokások, hiedelmek, merev normák sokaságával színezik. A társadalom íratlan szabályokkal, elvárásokkal határozza meg, hogyan kell egy kislánynak, kisfiúnak, majd később egy nőnek ill. férfinak viselkednie. Ez alól a személyiségjegyek sem kivételek. A kultúra által az adott nemhez megfelelőnek tartott viselkedések és tulajdonságok elsajátítását nemhez igazodásnak nevezzük. Fontos tudni, hogy a nemi identitás nem azonos a nemhez igazodás (nemi szerep) fogalmával. Gondoljunk csak egy lázadó tini lányra, aki nagyon is tudatában van saját nemével, mégsem kerüli az ún. férfias viselkedéseket.

A nemi szerepek elsajátítása:

1. A szociális tanuláselmélet a nemhez igazodó viselkedéseket úgy kezeli, mint minden egyéb viselkedést, nem feltételez semmilyen sajátos pszichológiai elvet vagy folyamatot annak magyarázatában, miként igazodnak a nemüktől elvártakhoz a gyerekek. Egyszerűen azt állítja ez a teória, hogy a gyerekeink azt tanulják meg, amit a környezet (a kultúra) jutalmaz ill. elkerülik, amit büntet. S mivel a nem az, ami alapján a kultúra jutalmaz, ill. büntetéseket osztogat, így igazodik a gyerek a saját neméhez. Már a csecsemőket is másképp (más színű ruhába) öltöztetik, más játékot kapnak attól függően, hogy fiúk-e vagy lányok. Emellett a szülők mind verbálisan, mind fizikailag többet büntetik a fiúkat. Felmerült egy kérdés, hogy talán azért viselkednek a szülők másképp a különböző nemű gyerekekkel, mert a csecsemőknek a veleszületett temperamentumuk más. A fiúk pl. több figyelmet követelnek környezetüktől, és eleve nagyobb fizikai agresszióval rendelkeznek, mint a lányok. Talán van ebben is igazság, de az bizonyos, hogy a szülők a gyerekeikhez sztereotip elvárásokkal közelednek. Általánosságban is elmondható, hogy kultúránkban a fiúk nőies viselkedésének tabuja erősebb, mint a lányok férfias viselkedéséé. A szülők és kortársak befolyása mellett a TV is fontos szerepet játszik a nemi szerepek sztereotípiáinak megerősítésében.

2. A kognitív elmélet azzal foglalkozik, hogyan alakul ki a nemi identitás, ami kb. 2 és 7 éves kor között történik. Az ilyen korú gyerekek túlnyomórészt a vizuális benyomásaikra hagyatkoznak, így pl. a legtöbb 4 éves gyerek szerint a nem (szexus) megváltoztatható (pl. átöltöztetéssel), míg a 6-7 évesek döntő többsége szerint már nem. Azt is nehéz megválaszolniuk a kicsiknek, hogy ha felnőnek, anyukák vagy apukák lesznek-e. Az elmélet azt állítja, hogy 2-2 és fél éves korban belép a képbe a nemek különbségeinek tudatosulása, vagyis a nemi identitás döntő szerepet játszik a nemhez igazodásban. A menet a következő: Én fiú/lány vagyok, ezért fiús/lányos dolgokat akarok csinálni.

A pszichoszexuális fejlődés szakaszos folyamata, életkori sajátosságai:

Az első teljeskörű magyarázatot a pszichoanalitikus elmélet próbálta adni, amelyben Freud úgy vélte, hogy a gyerek első öt évében olyan fejlődési szakaszokon megy át, amelyek hatással vannak a személyisége alakulására. Ezeket a szakaszokat pszichoszexuális szakaszoknak nevezte. E szerint a gyerek születésétől fogva rendelkezik a testi gyönyörök érzésének képességével, és így a szexuális attitűdök kialakulása már a születéssel megkezdődik. A testközelség nagyon fontos a kicsi számára többszörösen is, mivel szoptatáskor nemcsak testi táplálékot kap, hanem lelki táplálékot is. A test melege, szaga, a tapintás ismerőssége biztonságot ad. A stabil, szeretetteljes kapcsolat az anyával szükséges alapja annak, hogy kialakuljon a szeretni tudás képessége. A korai anya-gyerek kapcsolat prototípusa a későbbi kapcsolatoknak.

Freud az első másfél évet orális szakasznak nevezi. A gyerek rájön, hogy a szája különös örömforrás, mindent begyömöszöl, amit csak talál (cumit, takarót, játékszert, stb). Ez a szájjal kapcsolatos öröm (rágcsálás, szopás, harapdálás) akkor is kellemes érzést kelt, ha a tárgy egyébként ehetetlen. Dupla gyönyört jelent az ujjszopás, mivel ilyenkor nemcsak a szopás okoz örömöt, hanem az is, hogy az ujja is a sajátja, ami szintén stimulálódik. Mindezek az autoerotikus történések a szexualitás csírái, hiszen a kéz, a száj fontos szerepet tölt be a későbbi szexuális életben is. Ezért nem szabad ezeket a tevékenységeket letörni, csupán szabályozni. Az anális szakasz kb. 3 éves korig tart, amikor kicsit egyre inkább érdekelni kezdik a széklet, a vizelet kiürítésével kapcsolatos dolgok. Ezek visszatartása, majd kiengedése örömet okoz. Számára semmi sem gusztustalan. Durva, elsietve kialakított szabályok a gyerekben azt az érzetet kelthetik, hogy a teste és annak minden funkciója valami ijesztő dolog. A következő a fallikus szakasz (fallosz = merev hímvessző). Ebben az időszakban a legkellemesebb testi érzéseket a genitális területeken szerzi. Ugyanakkor már befejeződött a tisztaságra való szoktatás, és kezdődik a szemérem érzésének és szokásainak a kifejlesztése. Ez ugyancsak a nemi szervek felé irányítja a figyelmet. Sok kisgyerek szinte maszturbáció-szerűen ingerli nemi szervét. Kisiskolás korban a szexuális fejlődés úgy tűnik, mintha leállna (latencia szakasz). Természetesen ez nem pontosan így van, de az tény, hogy a hangsúly áttevődik az intellektuális fejlődésre, és a versengés lesz fontos. A pszichoszexuális fejlődés szempontjából döntő hatású változások majd a következő életszakaszban (genitális szakasz), a prepubertásés pubertáskorban következnek be, amikor is a nemi hormonok „feszültség alá helyezik” az eddig már kialakult személyiségstruktúrákat. Az egészséges szexuális fejlődéshez a környezeti ártalmak elkerülésére is szükség van. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a határt a szülő hol és hogyan húzza meg. Két csoportba oszthatjuk a veszélyeket: a tiltás, és a szexualitás túl korai felébresztése. Az ijesztgetés, büntetés igen gyakori módszer mind a szülők, mind a nevelők körében. Ezzel azonban csak az érhető el, hogy a gyerek megtanulja az intenzív reakciókból, hogy most valami különlegesen rossz, bűnös dolgot csinált, amit legközelebb jobb, ha eltitkol. A tiltás sokszor még inkább odaköti a figyelmét a kellemes játékokra, csak már kellemetlen érzés (bűntudat) kapcsolódik hozzá. A másik nagyon káros hatás, ha a szülői szeretet szexuális színezetet kap, ami ritkán tudatos. A gyerekben gyakran kelt zavart a mintegy játékként történő szoros testi kapcsolat, esetleg a nemi szervek is ingerlődnek ilyenkor. Sokszor csak évek múltán merül fel, mint zavaró emlék, mint kellemetlen fantáziák magja. A szexuális ingerlés elkerülése miatt fontos, hogy a szülők nemi élete ne a felnövő gyerek előtt történjék, mivel megterhelő számára ez a korai élmény, ami külön elemzést érdemelne. A túlzott szabadosság, meztelenség nem felvilágosítás, hanem „csábítás”. A televízió, újságok, plakátok szexuális felhívó jellege sem kívánatos a fejlődő gyermek számára.

Erikson modellje a pszichoszociális fejlődésről: a serdülőkorig nagyjából Freud modelljét követi, elmélete szerint személyiségünk összetevői veleszületetten adottak, és az egyes összetevők kimunkálásának van egy életkor-függő optimuma, továbbá az összetevők végső formájukat társas interakciókban nyerik el. Erikson ott jelölt ki új fejlődési stádiumot, ahol a testi-fizikai érés, mentális műveletek és a társkapcsolati jellemzők együttesen jellegzetesen új mintázatot mutattak, de a nyolc szakasz nem teljesen azonos értékű, mivel az ötödik állomás, a serdülőkor kitüntetett jelentőséget kap: itt integrálódik tudatosan először az összes korábbi periódus. Erikson szerint ez a legfontosabb, egyben legkritikusabb szakasz (identitás - szerepkonfúzió - serdülőkor, genitális fázis). Az identitáskrízis elnyúló időszakát moratóriumnak nevezzük. Ekkor birkózik meg a serdülő a nemi éréssel, a felnőtt szerep bizonytalanságaival és itt integrálja mindazt, amiket az előző időszakokból hozott magával) Ami közelebbről a szexualitást illeti, a modernizálódás és individualizálódás fokozatosan felbontotta a szex-szerelem-házasság XIX. századra általánossá vált szentháromságát. E folyamat során először a házasság szakad le a szexualitásról és szerelemről, de a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat az érzelmi motiváltság (az intimitás) legitimálta a társadalom szemében. A XX. század második felében azután a szexualitás és a szerelem is leválik egymásról: a szexuális kapcsolat a szexuális vágy személyhez nem kötődő kielégítésének terepévé válik. Míg az idősebb generációk esetében eltűnő félben vannak a nemek között különbséget tevő szexuális elvárások, a fiatalok körében viszont ez a különbségtétel sokkal kisebb mértékű: közöttük az aszexualizáltabb női és a szexualizáltabb férfi viselkedésminták érhetők tetten. Továbbra is azt állíthatjuk, hogy a nők egy jelentős csoportja viszonylag későn kezdi a nemi életet, házasságkötés előtt nincs vagy csak kisszámú kapcsolata van, ritkán és kevésszámú partnerrel van együtt és a szexualitás a férfiaknál sokkal kevésbé örömforrás számára. Az aszexuális nő és a szexualizált férfi tradicionális modellje az, ami eltűnő félben van vidékünkön, viszont a legfiatalabb generáció áll legközelebb e hagyományos felfogáshoz adataink tanúsága szerint, mivel a legfiatalabbak körében kisebb mértékben közeledett egymáshoz a két nem szexuális gyakorlata, mint a társadalom egészében. A fiatal generációk esetében az alkalmi, futó jellegű kapcsolatok aránya megnőtt. Ez tekinthető a szexualitás tradicionális normáitól való megszabadulásnak, de ugyanakkor értelmezhető oly módon is, hogy a szexuális együttlétben a partner személye érdektelen, maga a szexuális gyönyör az, ami fontos.

Összegzés:

Miközben a társadalom egészét (az idősebb korosztályokat) egyrészt a férfi és női szexuális viselkedési minták közeledése, másrészt a férfi és női szerepeket elválasztó vonal elhalványodása jellemzi, addig a legfiatalabbak körében egy olyan „neokonzervatív” fordulat megy végbe, ami a szexuális gyakorlat területén az aszexuálisabb női és szexualizáltabb férfi viselkedésminták felerősödését és a tradicionális férfi és női társadalmi nemi szerepek feléledését jelenti. A fiatalok körében az aktív nemi élet is egyfajta közfogyasztási cikké vált. A nyolcadik osztályosok igen nyitottak a szexualitás iránt. Már ekkor megkezdik a nemi életet, vagy legalább megpróbálnak nemi kapcsolatot létesíteni. A fiataloknak majdnem a fele önbizalomhiányban, alacsony önértékelési gondokkal, helytelen test- és énképpel szenved. Megoldásként a korai anya-gyerek, ill. szülő-gyerek kapcsolat ápolását tartom, ez által a családon belüli légkör, melyben a gyermek biztonságot, törődést érez. Érezze, hogy valahova tartozik, s ne elsősorban a kortársai, a média és a külvilág hatása legyen élete meghatározója.