Életünk jelentős hányadát kötődésekben éljük, melyek egy része velünk született, a többségét viszont tanuljuk. A kötődés olyan belső állapot, amelynek állandósága és folyamatossága van. Állandó, mert a bennünk élő, de már lezárult kötődéseinkről szól, és folyamatos, mert ezeket visszük tovább, és ezek mentén alakítjuk ki újabb kötődéseinket.

A legelső, anya-gyerek kötődésünk minősége vagy annak hiánya a legmeghatározóbb, és ez életünk végéig kitart. A felnőttkori kötődési stílus leginkább a közeli kapcsolatok minőségében mutatkozik meg.

A szülő-gyermek viszony kontextusában vizsgált kötődési formákat a felnőttkori párkapcsolatokra is kiterjesztették. Ennek értelmében négy kötődési stílusról beszélhetünk.

A biztonságosan kötődő gyermek kiegyensúlyozott, boldog, bízik az édesanyjában. Egyéves kora körül az édesanyja jelenlétében bátran indul felfedezni a világot, de az idegenekben ekkor még nem bízik igazán, később azonban megfigyelhető, hogy társaságban eleinte csak az anyukája öléből figyeli a történéseket, majd ha már biztonságban érzi magát, a többi emberrel is bátran barátkozik. Az elkerülő kötődésű gyermek ragaszkodik az édesanyjához, hamar megtanulja azonban, hogy ne mutassa ki az érzelmeit. Ezek a gyermekek is kötődnek, de nem kedvelik a testi kontaktust, a puszilgatást, és csak akkor reagálnak, ha választ is kapnak rá, mert ezt tanulták meg az első hónapok során. Az ambivalensen kötődő gyermek vágyik az édesanyjára, de nem bízik benne igazán. Ha valami gond van, fut a mamájához, de nem tud teljesen megnyugodni nála. Az ilyen gyermekből bizalmatlan felnőtt lesz, aki állandóan fél, hogy elveszíti a biztonságot, a párját, a családját, ezért erősen kapaszkodik a másik emberbe, és gyakran szorong. Azelutasító kötődést mutató gyermek egyáltalán nem bízik a szüleiben, sőt gyakran fél is tőlük. Dezorganizált kötődésnek is nevezik ezt a viselkedést, mert a gyermek egészen váratlan viselkedést mutat, menekül az anya elől, leblokkol, ha meglátja, stb. Ez a kötődési mintázat szélsőségesen elhanyagolt gyermekeknél szokott létrejönni.

A korlátlan kötődési zavar fő jellemzője, hogy a kisgyermek nagyon barátságos, mindenkivel kötődést keres. Nagyjából kétéves korban jelenik meg a válogatás nélküli kapcsolatteremtés, majd pedig a gyermek különféle viselkedési módokkal próbálja magára felhívni a figyelmet. A kapcsolatai egyszersmind felszínesek, barátságokat nem alakít ki. Ez a kötődési zavar elsősorban olyan gyermekeknél tapasztalható, akiknek nincs lehetőségük tartós kapcsolatok kialakítására például válás, családi nehézségek, illetve a távolságtartó, a gyermekeiket mindig másokra bízó szülők miatt. Felnőttkorban a reaktív kötődési zavart mutató gyermekek nehezen létesítenek párkapcsolatot, mély, bizalmas viszonyt.

Bizonyos tanulmányok szerint a biztonságosan kötődő emberek kapcsolatai tartósabbak. Ez részben az elköteleződésnek köszönhető. A biztonságosan kötődő emberek nagyobb elköteleződést vállalnak, elégedettebbek is kapcsolataikkal, ami arra ösztönözheti őket, hogy tovább bennük maradjanak. A biztonságos kötődés azonban semmiképpen sem garancia a hosszan tartó kapcsolatra. A szorongó-aggodalmaskodó kötődési stílusúak gyakran találják magukat hosszú, de boldogtalan párkapcsolatokban.

A kötődési stílusok különbségei befolyásolják a féltékenységi megnyilvánulásokat mind gyakoriságukban, mind pedig mintázatukban. A szorongó-aggodalmaskodó vagy bizalmatlan-elkerülő kötődési stílusúak gyakrabban tapasztalnak féltékenységet, és fenyegetőbbnek látják riválisaikat, mint a biztonságosan kötődő emberek. A különböző kötődési stílusúak másként is fejezik ki féltékenységüket.

A kapcsolatok felbomlása után a partnerek általában szeparációs szorongást és gyászt élnek át. A gyász egy fontos folyamat, mert lehetőséget nyújt a veszteség elfogadására, illetve megkönnyíti a továbblépést. A folyamat alatt az emberek különféle stratégiákat használnak az állapot elviselésére. Az elkerülő kötődési stílusúak leértékelik a kapcsolatot, és visszahúzódnak. A szorongó kötődési stílusúak esetében valószínűbbek az érzelmi stratégiák, és több figyelmet fordítanak az átélt fájdalomra. A biztonságosan kötődőek összességében több pozitív élményt tapasztalnak, mint a bizonytalan kötődési stílusúak.

Aki felismeri a saját kötődési jellemzőit, az jó úton jár. Önerőből, egyedül csak egy bizonyos határig juthatunk el ebben. Egy-egy súlyos kötődési gond esetében, amikor már tartósak a testi-lelki tüneteink, a helyzetek újra és újra megismétlődnek, akkor segítségre szorulunk. Ekkor azonban már egy pszichoterapeuta segít feltenni a kérdéseket.

Ahogy egyre közeledik az érettségi, a felvételi vizsga, úgy terhelik egyre jobban a diákokat az iskolában. Sokan a nagy nyomás és a megfelelési kényszer miatt nem tudnak úgy teljesíteni, ahogyan korábban. Ez a különleges élethelyzet, melyben a tanulók megfigyelve érezhetik magukat, miközben számot adnak tudásukról, sokakban indokolatlan félelmet gerjeszthet.

El kell kerülnünk, hogy túlságosan eluralkodjon rajtunk az izgalom.

A stresszt a legegyszerűbben úgy határozhatjuk meg, mint különféle ingerek hatására az emberi szervezetben bekövetkező válaszreakciót. Ezek a válaszreakciók már őseink mindennapjaiban kialakultak az élelem megszerzése kapcsán előforduló veszélyhelyzetekben. Tünetei az ingerlékenység, fáradtság, gyakori fejfájás, alvászavar. Ha a szervezet nem képes megbirkózni egy-egy élethelyzettel, testi és lelki szinten is számolni kell a káros hatások kialakulásával. Esetünkben a stresszor — vagyis a stressz okozója — maga a felvételi, illetve az érettségi vizsga, pontosabban ezek várható, előrevetíthető következményei.

A legbiztosabb pont a szülők és a gyermek közötti jó kapcsolat, melyben a gyermek megértésre, szeretetre és biztonságra talál. A gyermek ilyen helyzetben mer és tud a szüleihez fordulni segítségért.

Próbáljunk meg úgy tekinteni a stresszre, mint egy olyan helyzetre, amelyet meg kell oldani! Gyakorolni kell a stresszre adott testi és érzelmi reakció mérséklését, például mély lélegzéssel, izomlazítással, a fizikumunk erősítésével.

A szorongás legjobb megelőzése a felkészülés. Vagy gyakorolni, vagy tanulni kell, de felkészületlenül nem érdemes elmenni a vizsgára. Idejében el kell kezdeni és idejében abba kell hagyni a felkészülést. Nemcsak a vizsga anyagát érdemes gyakorolni, de magát a vizsgaszituációt sem árt kipróbálni. A legelemibb, hogy a tevékenységet, mely nyomaszt, például az érettségire való intenzív felkészülést, néha szakítsuk meg pihenéssel, egy kis mozgással, a kedvenc sporttevékenységünkkel vagy akár egy jó sétával. A lényeg, hogy egészen kapcsoljunk ki, mintha semmit sem kellene tennünk, csak a szép virágoskerteket bámulnunk! A meditatív technikák nagy segítségünkre lehetnek. Jó mély légzés behunyt szemmel, közben pedig arra gondoljunk, hogy a fényt be-, a nyomasztó gondolatokat pedig kiengedjük. A testre nagy súlyként nehezedő terhek távozzanak el a kilégzéssel, vagy fújjuk el őket egy nagy léggömb formájában. Gondoljunk csak rá, milyen sok mindent megoldottunk már sikeresen, így azt is tudjuk, hogy ez az érzés igen közel áll hozzánk, és ebben az esetben is segítségünkre lesz.

Írásbeli előtt érdemes egyszer-kétszer stopperórával végigmenni a mintafeladatokon. A feladatlapot előbb végig kell olvasni, hogy lássuk, melyik feladattól mit várhatunk. A kidolgozás után hagyni kell öt percet a válaszok nyugodt átolvasására, az esetleges hibák javítására. Nagyon sokan buknak el amiatt, hogy rosszul osztják be az időt, kapkodnak, vagy éppen — túl sokat szöszmötölve egy feladattal — kicsúsznak az időből. Az írásbeli vizsgán nem kifizetődő megválaszolatlanul hagyni a kérdéseket.

Jó, ha a vizsga előtti nap már teljesen nyugodtan telik. Ez a vizsga napjára is igaz. Ébredjünk fel idejében, hogy ne kelljen rohannunk. Az előző napon ellenőrizzük, hogy minden megvan-e: toll, ceruza, öltözet, papír zsebkendő, kabalafigura stb. Mivel a mi országunkban nincs külön elvárás a külső megjelenést illetően, vegyük fel azt a ruhánkat, amelyet szeretünk, amelyben könnyednek, kellemesen érezzük magunkat. Ezt a komfortérzést erősítheti, ha felidézzük, milyen testhelyzetben tanultunk. Az emlékezet egy része rögzíti a testünk pozícióját, a hangulatunkat, és ennek felidézése önmagában segítheti az információk előhívását. Persze az a legjobb, ha már eleve az íróasztalnál ülve készülünk, de lehet, hogy valaki éppen hason fekve vagy a földön, törökülésben, esetleg fel-alá járkálva szeret tanulni.

Manapság már a vizsgákon is lehet enni, inni, és mindenki szeret is élni ezzel a lehetőséggel. A vizsga alatt elfogyasztott finomságoknak főleg jutalmazó szerepük van. A folyadékpótlásról is gondoskodni kell — hiszen ilyenkor a szájszárazság is igen gyakori jelenség.

És végül ne feledjük, hogy amikor túl vagyunk már mindenen, a vizsgának vége, bárhogyan sikerült is, eresszük ki a gőzt. Ez általában a gyerekeknek egyszerűbb, de a szülőknek is kötelező.

Az egyesült államokbeli Nők Elleni Erőszak Hivatalának meghatározása szerint „családon belüli erőszakról beszélhetünk, ha egy kapcsolatban az egyik fél erőszakos magatartást alkalmaz a másik féllel szemben azért, hogy ezáltal a partnert hatalmában tartsa és felette ellenőrzést és uralmat gyakoroljon”. A családon belüli erőszak az Egyesült Királyságban lévő Gyermek- és Családsegítő és Támogató Szolgálat meghatározása szerint: „Egy intim kapcsolatban az egyik fél a másik fél fölött uralmat és ellenőrzést gyakorol, és ennek magvalósításához erőszakos magatartásokat használ eszközként.”

A családon belüli erőszak még a mai modern társadalmunkban is tabunak számít, mind az erőszak alkalmazója, mind elszenvedője igyekszik eltitkolni az erőszak létét. A környezet sem segíti a gond feltárását, a társadalom nagy része úgy tekint a jelenségre, mint valamely családi problémára, mely nem rá tartozik.

Többen azt állítják, hogy mind az elkövetőt, mind a szenvedő alanyt gyermekkorában olyan traumák érhették, amelyek egyfelől agresszív, másfelől mazochista lelkialkatúvá formálhatták. A bántalmazott gyakran választja védekezésül az elkerülést, az emlékezetéből való „kitörlést”, ingerültté, nyugtalanná válik, alvászavar alakulhat ki nála. Titkolja, tagadja a vele történteket, reménytelenséget érez, öngyilkossági gondolatok foglalkoztathatják, illetve bűntudata lehet.

A családon belüli erőszak kialakulásának okaira több elmélet létezik. A biológiaiak agyi elváltozásokról, genetikai hibákról beszélnek. A szociokulturális modell kutatói a jelenség okát a társadalmi, gazdasági körülmények meghatározó jellegében, a létbizonytalanságban vélték felfedezni. A pszichopatológiai modell felállítói úgy vélik, hogy az egyén nem tudja kontrollálni agresszív impulzusait — éretlen, függő, depresszióra hajlamos. Az erőszak átadásának transzgenerációs modellje szerint az erőszak oka a tanult mintában keresendő. A szociális tanuláselmélet pedig a társas meghatározottságban látja az okot, vagyis az erőszak megnyilvánulása attól függ, hogy a környezet normái, elvárásai támogatnak-e vagy elutasítanak-e egy bizonyos viselkedést. A családon belüli erőszak körfolyamata, azaz „ördögi köre” — melyben az első szakasz az erőszakkitörés, azaz ilyenkor tör elő a bántalmazóból az agresszió — az erőszakos viselkedés. Ezt követi a bűntudat, melyet a partner nem a tette miatt érez, inkább a lebukás és a következményekkel való szembenézés aggasztja. Majd a mentséget keresi, azaz az elkövető megpróbál magyarázatot találni a viselkedésére, kisebbíti a tettét, vagy letagadja, hogy megtörtént. A „mézeshetek” effektusban, azaz a kapcsolat „békülési” szakaszában az erőszaktevő bocsánatot kér, fogadkozik, udvarol, ajándékokkal engeszteli a partnerét. Mindent megtesz, hogy visszanyerje a kontrollt és megtartsa önt a kapcsolatban. Ezután a feszültség felgyülemlése, a fantáziálás és a tervezgetés időszaka következik, azaz a „vihar előtti” szakasz. A kapcsolatban újra súlyosabbá válik a feszültség. A bántalmazó megint erőszakról fantáziál, mindenbe beleköt. Végül a bántalmazó nekilát a tervének. Olyan helyzetet hoz létre, amelyben igazolva látja az ön bántalmazását. A feszültség betetőzése pedig egy újabb erőszakkitörés. A családon belüli erőszak elkövetőjének bántalmazások közötti, bocsánatkérő és szerető gesztusai megnehezítik a kapcsolatból való kilépést. El is hitetheti az erőszak elszenvedőjével, hogy ő az egyetlen, aki segíteni tud neki, a dolgok megváltozhatnak, és ő valóban szereti őt. A tapasztalatokból kiderül, hogy a bántalmazó kapcsolatokban az erőszak idővel súlyosbodik. A „békés” szakaszok rövidebbé válnak. A „mézeshetek” effektus teljesen eltűnik. Sőt az erőszak elharapódzása az áldozat agyonveréséhez is vezethet.

Nem lehet elégszer kimondani, leírni, hogy semmilyen érzelmi állapot, semmiféle párkapcsolati viszonyulás nem teszi indokolttá a másik ember megalázását és megverését. A bántalmazás bűncselekmény. Ám jusson eszébe, hogy önnek kell segítséget kérnie és elfogadnia! Ezért fontos, hogy felismerje, ha erőszakos hajlamú partnerrel akad dolga — még mielőtt a kapcsolata elmélyülne. Az erőszakos viselkedés csak akkor szűnik meg, ha a bántalmazó szakszerű segítséget kap, mely által megtanulhatja kontrollálni az indulatos viselkedését.

Korábban már tárgyaltuk a családon belüli erőszak jelentését, lelki hátterét. Ezúttal előfordulási formáit részletezném, elsőként a szóbeli, a lelki és a gazdasági erőszakot értelmezném.

A partnerkapcsolati erőszak egyik leggyakoribb formája a szóbeli vagy verbális erőszak, azaz az áldozat kinevetése, kigúnyolása, nevetségessé tétele vagy akár a mindennapi, állandó verbális támadások, folytonos káromkodás, szidalmazás, megszégyenítés, a másik emberi méltóságának eltiprása. Ide soroljuk a bántalmazással, veréssel, sőt a gyerekek elvételével, öngyilkossággal való fenyegetést is.

A fenyegető zaklatás vagy angolul stalking a párkapcsolati erőszak külön fajtája, mely számos viselkedést felölelhet. E cselekmények közös jellemzője, hogy tipikusan azután kezdődnek, hogy az áldozat elhagyta az őt bántalmazót, vagy válási szándékát hangoztatta előtte. A fenyegető zaklatás elemei a megtorló fenyegetőzéstől a manipulatív békülési kísérletekig terjedhetnek: a bántalmazó az áldozatot annak munkahelye előtt várja, megfigyeli, hogy kivel találkozik, esetleg új partnerét is megfigyelés alatt tartja, fényképeket készít az áldozatról, zsarolja, kárt tesz az autójában vagy egyéb tárgyaiban, életveszélyes fenyegetésekkel „bombázza” személyesen vagy üzenetek formájában, esetleg megveri vagy súlyosan megsebesíti őt. Ezzel lassan már át is csúsztunk a lelki erőszakba, mely a nők elleni cselekményeknél igen gyakori. Magában foglalhatja a különféle fenyegetéseket, zsarolást, függő viszony kialakítását (munkalehetőség korlátozása, baráti-családi kapcsolatok megszakításának kierőszakolása), ellenőrzést az elnyomott személy felett, információk eltitkolását. Gyakori, hogy a bántalmazó a saját erőszakos cselekményét a partner-családtag állapotával, magatartásával magyarázza, felelősséget ébreszt a bántalmazottban — az áldozat is tehet a saját bántalmazásáról. Az elszigetelés az egyik alapcselekménye a bántalmazónak: megpróbálja elérni, hogy a bántalmazott ne találkozzon vagy korlátozza kapcsolattartását a családtagjaival, barátaival, kollégáival; ne forduljon a hatóságokhoz, ha bántalmazás történik.

A lelki erőszak jellemzői az alap érzelmi igények megtagadása, barátoktól, munkától, családtól, kedvenc foglalatosságtól való elszigetelés vagy eltiltás. Féltékenység, a másik fél önbizalmának módszeres lerombolása, elzárkózás a gondok közös megbeszélésétől, a partner állandó hibáztatása. Ide tartozik még az áldozat tárgyainak összetörése, fegyverrel való fenyegetőzés, félelmet keltő viselkedés, támadó faggatózás, ijesztő autóvezetés, a telefon és az egyéb kommunikációs csatornák lezárása, valamint az állandó ellenőrzés. Gyerekeknél előfordul az elhanyagolás, ennek következtében pedig a tanuló gyakran hiányzik az iskolából, az öltözéke nem megfelelő, rossz fizikai állapotban van, gyakran éhes, sokszor fáradékony, stb.

Lelki bántalmazás esetén a test ugyan nincs tele ütésnyomokkal és véraláfutásokkal, de a szenvedés sokkal ártalmasabb is lehet a fizikai fájdalomnál. Ennek a súlyát azonban sajnos gyakran még az áldozatok is alábecsülik, szemet hunynak felette. A pszichés-érzelmi bántalmazás gyakran

alacsony önértékelést eredményez, mely leginkább közömbösséggel, érdektelenséggel és gátoltsággal társul. A lelki erőszaknak pontosan az a célja, hogy megtörjön a másik fél önbecsülése és függetlensége. A verbális erőszakon kívül eszköze még az elszigetelés, a megfélemlítés, a másik fél ellenőrzés alatt tartása. Azok, akik lelki vagy pszichológiai erőszakot alkalmaznak, gyakran fenyegetőznek fizikai erőszak alkalmazásával is, ha nem engedelmeskednek nekik. A lelki erőszak elszenvedőinek sebtapasz helyett nagy segítséget nyújthat a pszichoterápia, illetve egy olyan kapcsolat, amelyben nincs függés, a felek egyenlőek, a viszonyok jók, és a korábban bántalmazott személy valóságosan megélheti a biztonságot.

Végül essen még néhány szó a gazdasági erőszakról, hiszen a bántalmazó nemcsak érzelmileg, hanem pénzügyileg is igyekszik függőségbe hozni az áldozatot: az önálló megélhetést mint lehetőséget megszünteti, ellenőrzést gyakorol a bántalmazott pénze és vagyontárgyai fölött. Nem ritka, hogy az elnyomott személynek „engedélyt” kell kérnie még a saját vagyonával való rendelkezéshez is. A válások leggyakoribb fékezője éppen az anyagi természetű félelem. A pénzügyi erőszak eszköze az anyagi függésben tartás, a munkáról való lebeszélés vagy az attól való eltiltás, a fizetés elvétele, a mindennapi kiadások megkérdőjelezése, a szoros elszámoltatás, a közös céggel való sakkban tartás.

A családon belüli erőszak sajnos itt még nem ér véget, a fennmaradt erőszakfajtákat legközelebb tárgyalom.

Ez alkalommal a családon belüli erőszak hátramaradt és sajnos a — számomra — legsúlyosabb — noha ennek egyértelműségét nehéz teljességgel igazolni — következményekkel járó formáiról írok, azaz a fizikai és a szexuális bántalmazásról.

A fizikai bántalmazás — akár érintés is beletartozhat ebbe a kategóriába —okozza a legnagyobb fájdalmat, mivel a személy fizikai létét-egészségét veszélyezteti. A többi erőszakcselekményhez képest kisebb számban fordul elő, ám hatása, intenzitása jóval nagyobb a korábban említetteknél. Az áldozat gyakran sérülést szenved, előfordul, hogy súlyos egészségromlás vagy súlyos testi sértés is bekövetkezik, és nem ritka az emberölés vagy az életveszélyt okozó testi sérülés sem. Az esetek nagy részében eszköz nélküli a cselekmény (ütés, rúgás, hajkitépés, megtaposás, pofozás), de előfordul, hogy a bántalmazó valamilyen fegyvert használ (leggyakrabban kést, pisztolyt, botot, szerszámokat). Az erőszak célja a partner akaratának megtörése, korlátozása, az alacsonyabbrendűség érzékeltetése, a személy tárgyként való kezelésének bizonyítása.

Fizikai bántalmazás: zúzódás arcon, testen, égési és forrázási sebek, törések, ízületi sérülések, agy- és szemsérülések, belső sérülések, mérgezések, lökdösés, fojtogatás, haj húzása/kitépése, ütés, rúgás, harapás, rázás, fegyverrel való bántás vagy fenyegetés, késsel való megszúrás, alapszükségletek megtagadása, bezárás, kizárás, megkötözés, a mozgásszabadság korlátozása.

Eddig sem kényeztettem az olvasókat, de talán megértik, hogy a végére hagytam aszexuális erőszak, illetve cselekmények formáit. A szexuális erőszak a fizikai erőszak egyik részterülete, ám a szakirodalom a leggyakrabban külön tárgyalja őket. A szexuális erőszak három nagy összetevőre osztható fel:

1. erőszak, fenyegetés alkalmazása, hogy a bántalmazó a partnert-családtagot szexuális aktusra kényszerítse,

2. a szexuális aktusra kényszerítés az alanya szerint lehet: cselekvőképes, de az alany lehet olyan személy (gyermek, kóros elmeállapotú) is, aki természettől fogva képtelen szexuális viszony létesítésére vagy védekezésre, illetve akaratnyilvánításra képtelen állapotban van (drogok vagy alkohol hatása alatt áll, személyi szabadságában korlátozva van, meg van kötözve stb.),

3. maga az erőszakos szexuális együttlét.

Ha a szexuális erőszak gyermek ellen irányul, akkor gondolhatunk exhibicionizmusra,hiszen egy felnőtt felfedi a nemi szervét egy gyerek előtt (az otthoni meztelenség bizonyos családokban elfogadott), vagy voyeurizmusra, amikor is egy felnőtt megfigyel egy gyermeket vetkőzés, fürdés vagy vécézés közben. Ezekben az esetekben nincs testi kontaktus, viszont az érzelmi fejlődést befolyásolja — ezért ezek is szexuális bántalmazásnak minősülnek. Csókolózás során a felnőtt hosszú vagy intim csókokat ad a gyermeknek,simogatáskor az elkövető megérinti, simogatja, vagy dörzsöli egy gyerek nemi szervét vagy mellét, illetve a gyereket hasonló érintésre bírja a saját testén, pornográfia. Maga a szexuális aktus lehet orális és/vagy genitális és/vagy vaginális/anális.

Szinte mindig a szexuális erőszakot elszenvedett gyerekeknél fordul elő a kortársakkal, játékokkal vagy állatokkal szemben tanúsított szexuális jellegű viselkedés — ha csak látta, akkor is lejátssza, a látvány is lehet sokkoló számára. Több információra van szükségünk ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni. Ha ilyet játszik, nem biztos, hogy történt erőszak. De ugyancsak vészhelyzetre utaló jel lehet a szexuális szókincs vagy olyan jellegű ismeretek megnövekedése, amelyek újak vagy nem jellemzőek a gyermekre, illetve az életkorára. A szülőknek feltétlenül fel kell figyelniük — legalább a fürdetés alatt — a nemi szerv fizikai sérüléseire. Komolyan kell venni a gyermekek minden beszámolóját, jelzését az őket ért szexuális erőszakról. A gyakorlat valóban azt mutatja, hogy a bizalmi szülő — akinek a gyerek először jelez, avagy akinek úgy érzi, jeleznie sem kell — sajnos nem hiszi el a vádakat, vagy nem tartja őket eléggé megalapozottnak ahhoz, hogy konfrontálódjon az általa szeretett bántalmazóval. Ezért és más okból is a gyermekek bántalmazása hosszú ideig elhúzódhat, egyre mélyebb sebeket ejtve a lelkükön.

A párkeresés gyakran hosszadalmas és fájdalommal, egyúttal örömmel teli időszak is. Szinte mindenki életében a párkapcsolat a legfontosabb. Mégis, ahogyan arról már korábban is írtam, a kapcsolat — házasságon belül és kívül is — gyakran nem tartós. Hogy tovább erősítsük, elsőként azzal kell szembesülnünk, mi az, ami számunkra a leggyakoribb konfliktusforrás, illetve mi az, ami megakadályoz bennünket a kedvesünkkel való felhőtlen boldogság elérésében.

A társadalomtudósok és a pszichológusok szerint a kapcsolati nehézségek okai a következők: a kommunikáció hiánya, a féltékenység, az együttlét vágyának hiánya, a gyakori veszekedés különféle dolgok miatt, az együtt maradás megtagadása. Bármi legyen is az oka egy párkapcsolat megromlásának, az valaminek a következménye, egy folyamat, mely lépésről lépesre eljutott a jelenlegi állapotba.

Gyakran előfordul, hogy egy pár nem tud érdemlegesen egymással lenni, az eltöltött idő alatt szinte függetlenül élik az életüket, nem törődnek a másikkal. Ilyenkor beszélhetünkkevesebb minőségi, együtt töltött időről. Ennek aztán a félrelépés lehet az egyik következménye.

A házasságon kívüli kapcsolatok létrehozása nagyon gyakori oka a válásnak. Hogy némelyek miért tekintenek ki, azt sok mindennel lehet magyarázni: a legtöbbször az elidegenedéssel és az intimitás hiányával, ezek pedig megcsaláshoz vezethetnek. Aféltékenység — legyen az testi vagy lelki — az alacsony önbecsülésből és a kisebbrendűség érzéséből származik.

A valamikori szerelmesek sokszor egy olyan pontra jutnak, amikor már nem értik egymást, elbeszélnek egymás mellett, nincsenek közös témáik. Mintha két idegen élne egy légtérben. Ugye, ez nem mindig volt így? A kapcsolatok elején a rendszeres megbeszélésekre az egyéb ügyek intézése vagy leginkább a gyerek(ek) körüli tevékenységek megszervezése miatt nem jut idő. Nem ritkán az egyik fél túlzott pénzhajhászása egyenlőtlen gyermeknevelési terhet eredményez a másik félnél, ami folyamatos szidalmazáshoz, a párja hiányának bizonygatásához vezet. És valóban: a pénztelenség és a kudarcként megélt mindennapi jelenségek rányomják a bélyegüket a magánéletre is. Nem könnyű egy anyagias világban megállj!-t parancsolni, illetve megmaradni annak, aki a kapcsolat elején voltál. Mindig a pénz körül van vita. Nincs elég, vagy ha van, nem tudja beosztani, kifolyik a keze közül.

Nem feledkezhetünk meg a területünkre is jellemző nehézségekről, mint amilyen az alkohol, a játékszenvedély és a droghasználat. Ezek a függőségek nem egyik napról a másikra alakulnak ki. Azt is mondhatjuk, hogy a függő személyiségén kívül igen fontos szerepet tölt be a környezete is — a kora gyermekkori és a kapcsolati egyaránt. Vagyis ehhez is két emberre van szükség. Ilyenkor fenyegetéssel, vitákkal, ígérgetésekkel nem lehet előbbre jutni. Sokszor mindkét félnek szakember segítségére van szüksége, vagy egy erős támogatói hálóra.

Mégis a legfájdalmasabb párkapcsolati gondoknak az agresszivitást és a családon belüli erőszakot látom. Sajnos ez az a helyzet, amelyből a kiszabadulás tűnik az egyetlen jó megoldásnak. Ez, mint tudjuk, nem történik meg azonnal, mert ott vannak bennünk a félelmek és a feszültségek, a megoldatlan ügyek pedig csak halmozni tudják a gondokat. Ebből úgy lehet hatékonyan kilépni, hogy a saját félelmeinket kezeljük — ha kell, szakember segítségével vagy külső támogatással. Az agresszív viselkedés mögött mindig van egy tettes és egy áldozat. Az áldozat úgy szabadulhat meg a családon belüli agressziótól, ha fel tudja építeni a saját önbizalmát, hitét. Hogy ez mikor valósulhat meg a családon belül, és mikor a család felbomlása árán, az teljes mértékben egyén- és esetfüggő.

Mivel a legtöbb eset említésekor kimaradt a megoldási módok megemlítése, ezt a következő cikkemben fogom pótolni, tárgyalni.

A normális emberi kapcsolatok a kölcsönösség, az egyenrangúság által lesznek működőképesek. Egy egészséges párkapcsolatba mindkét fél ugyanannyit fektet be, mint a másik. A társfüggő életében az egyetlen fontos tényező a párja, az ő boldogulása és boldogsága, az ilyen ember kész mindent annak alárendelni, hogy a másik vágyait és elvárásait kielégítse.

Ez leginkább önértékelési zavarokkal jár együtt, ezért az önelfogadásunkban szintén a társunk szava a döntő, vagyis nem a valódi értékeink szerint szemléljük saját magunkat, hanem az alapján, amit a másik gondol rólunk.

A társfüggőség bárkinél kialakulhat. Mindez azonban azoknál alapozódhat meg, akiket gyermekkorukban elhanyagoltak vagy lelkileg bántalmaztak, akiknek már korán meg kellett tanulniuk, hogyan kell elnyomniuk a saját szükségleteiket, hogy megfeleljenek a szülő elvárásainak. Ez pedig hosszú távra is meghatároz egy mintát, vagyis az ilyen személyek később is olyan emberek szeretetét próbálják majd elnyerni, akik túlságosan nagy elvárásokat támasztanak eléjük, vagy akik egyéb módon problémásak. A felismerés nagyon lassú, még akkor is, amikor az egyik fél annak ellenére keresi a másik kegyeit, hogy az bántalmazza őt — sőt némelyek még arra is hajlandóak, hogy mentségeket találjanak erre a tettre, vagy éppen saját magukat hibáztatják. 

A társfüggő ember életének többi területe beszűkül, elhanyagolja a baráti kapcsolatait, nem foglalkozik a hobbijaival. Egyszóval teljesen elmagányosodik, és ha véget ér a szerelem, kétszeres szenvedésben lesz része, mert akkor szembesül vele, hogy menthetetlenül magára maradt. Emiatt fordul elő gyakran, hogy a társfüggő emberek rövid időn belül új kapcsolatba menekülnek, mert képtelenek elviselni a magányt és az egyedüllétet.

A legújabb szakirodalom már a kapcsolatfüggőséget is külön tárgyalja, amikor is nem a férfi-nő kapcsolat rendellenessége mutatható ki, hanem kóros viszonyrendszer — akár azonos neműek, barátok, illetve szülő-gyermek vagy főnök-beosztott közt is kialakulhat, mindenfajta nemiség, szexualitás nélkül. Azaz az egyik fél a másiktól függ.

A társfüggőség egyértelműen inkább a nők betegsége. Tipikus társfüggők azok a nők, akik annyira félnek az egyedülléttől, hogy inkább elviselnek egy rossz kapcsolatot az összes lelki vagy fizikai agressziójával együtt. A társfüggő nők azért tartanak ki a problémás párjuk mellett, mert gyámolításra szorulónak, megmentésre várónak tartják, és önmagukat jelölik ki a felemelő feladatra — női princípium. Az ilyen nőknek nincs saját baráti körük, külön programjaik és hobbijaik. A kapcsolat valójában nem teszi őket igazán boldoggá, mert hiányoznak a közös programok, az őszinte beszélgetések és a kielégítő szexuális élet.

Egy társfüggő kapcsolat esetében nem feltétlenül a szakítás az egyetlen vagy a legjobb megoldás, ám mindenképpen tenni kell valamit, mivel a társfüggőség hosszú távon mindkét fél számára káros. Az élesebb határok meghatározására, az önállóság növelésére, az egyéni boldogság megtalálására vonatkozó törekvések mind segíthetnek benne, hogy megszabaduljunk a függőségtől. A legtöbb esetben a társfüggő ember maga is felismeri a bajt, és így őszintén szembenézhet a gondjaival. Nagyobb az esélye a gyógyulásra, ha a hozzá közel álló személyek teljes mértékben támogatják a küzdési folyamatban. Néha szakemberre is szükség van. A kezelési módszerek közül választhatunk egyéni és/vagy csoportterápiát is. A gyógyulás sokszor hosszú és megerőltető folyamat, de mindenképpen megéri a fáradságot. Hiszen a terápia végén a társfüggő ember egy független, erős, önmagát szerethetőnek és értékesnek tartó, lelkileg egészséges személyiséggé válik, aki képes egyedül is jól érezni magát.

A közelmúltban a fiammal Gimesi Dóra Csomótündér című könyvének színpadi adaptációját láthattuk a színházban. A Csomótündér feladata összekötni az egymásnak teremtett párok cipőfűzőjét, és fontos erénye, hogy tévedhetetlen. Nos, kiderül, hogy hiba csúszott a gépezetbe. Bármi is történt a két felnőtt között, a csemete erről nem tehet, neki mindkét szülőjére egyformán szüksége van.

Noha a válás egy traumatikus esemény, az elvált szülők gyerekei számára talán mégis a szülők kapcsolatának fokozatos romlása a legelviselhetetlenebb. Néha egy szülő váratlan elköltözésével kell megküzdeniük. Olyan eset is előfordulhat, hogy a megmaradt szülővel mindennapi feladatok megoldása válik nehézzé.

De mi is történik ilyenkor? A biztonságos kötődés az édesanyák/édesapák és a gyermekük között az első évben alakul ki, amikor a baba megtapasztalja, hogy ha sír, felveszik, megetetik, tisztába teszik, elaltatják, megnyugtatják. Az a gyermek, aki nem érzi magát biztonságban, kapaszkodót keres. A serdülő ellenállása fokozódik a szülők iránt, mert nincsenek megbeszélve a gondok, és dühös a szüleire. Az elveszett biztonság pótlása a párkapcsolatok gyors váltogatásával, vagy teljes visszahúzódással, illetve a szerelem vagy az együtt járás előli meneküléssel is járhat.

A legtöbb esetben sajnos a gyermek-szülő kapcsolat is megsínyli ezt a helyzetet, hiszen a válás után általában kevesebb figyelem jut a gyermekre, ami szélsőséges esetekben akár drog- vagy alkoholproblémákhoz is vezethet. A bizalomvesztés következtében a gyermek zárkózottabbá válhat mind a külvilággal, mind a szüleivel szemben. A gondjait saját magában tartja, nem beszéli meg senkivel, mert otthon azt látta, hogy „beszélni veszélyes”. Ez különösen akkor tapasztalható, amikor a szülők közti rossz viszonyt korábban elhallgatták, és csak az utolsó pillanatban jelentik be, hogy „Apu és Anyu elválnak”.

Ellenkező esetben gyakori, hogy noha a gyermek külön-külön mindkét szülővel jól érzi magát, mégis retteg az egyidejű jelenlétüktől — az agresszív viták megismétlődésének lehetősége miatt. Ezért a gyermek sokszor választás elé kényszerül, aminek bűntudat, önvád, érzelmi ambivalencia (a gyermek mindkét szülőt egyszerre szereti és elutasítja) lehet a következménye. A szülőknek a válás után támogatniuk kell a gyermeket, megnyugtatniuk afelől, hogy szeretik, és számíthat rájuk. Nemcsak holnap, de tíz év múlva is.

Akik érzelmileg távol álltak az apjuktól, azok sokkal nehezebben lépnek intim kapcsolatba. A fiúk esetében a minta hiánya, a lányoknál pedig a másik nemhez való kötődés zavara léphet fel. Vizsgálatok bizonyítják, hogy abban az esetben, ha elvált szülők gyerekei kötnek házasságot, a válás esélye nagyobb az átlagosnál. Ennek nem az az oka, hogy a gyerek személyisége a válás miatt szükségszerűen torzul, hanem az, hogy ilyen mintát visz a saját házasságába a konfliktusok megoldására.

A gyerekeknek — és a szüleiknek is — időt kell adni. Az addig bennük élő családi kép már örökre megváltozott, és tudomásul kell venniük a házasság felbomlását, vagyis szembe kell nézniük a valósággal. Ennek — a gyászhoz hasonlóan — csaknem egy év az egészséges lezárási ideje. Természetesen vannak kivételesen fájdalmas emlékek, melyek meghosszabbíthatják ezt az folyamatot, ilyenkor akár szakember segítségét is igénybe kell venni. A gyerekeknek fel kell dolgozniuk az egyik szülő elvesztésének, a családi mindennapokból való eltűnésének az élményét. Lassan fel kell oldaniuk a szükségképpen megjelenő haragot és önvádat, és le kell mondaniuk a szülők újraegyesítésének vágyáról.

A házasságot védeni kell — mindaddig, amíg esély van a harmonikus kapcsolat helyreállítására. Ha kiderül, hogy a házasság valóban egy tévedésen alapult, azaz végképp menthetetlenné vált, a család minden tagja számára — tehát a gyerekeknek is — hasznosabb a válás, azaz egy új, kiegyensúlyozottabb család megteremtése egy új apukával vagy anyukával.

A válás szó jelentését vizsgálva elmondhatjuk, hogy klasszikus értelemben a házasság törvény által kimondott végét jelenti. Szerbiában, a 2013-as évben 36 209 házasság köttetet, és 8170 válásra került sor. Manapság a vadházasságok, illetve élettársi viszonyok száma egyre nő. Ezért az ilyen kapcsolatból kilépő felek állapotát is a váláshoz egyenlő jelentésűnek tekinthetjük. Ezek száma pedig a statisztikai hivatalok által nincsenek jegyezve.

Hogy mi a válások oka, csak hosszasan, és gyakran szubjektíven ítélhetjük meg. Talán mégis kiemelhető néhány gyakoribb ok, ilyenek:

1. Az elköteleződés hiánya. Ezek gyakran a korai gyermekkorban kialakult rossz kötődésekből is eredhetnek. Ennek ellenpéldáját is látjuk, amikor a társfüggőség jelenségével találkozunk.
2. Az fúzió teljességének hiánya. Manapság gyakori élmény, hogy a felek nem tudnak a „jóban és rosszban” azonos mértékben jelen lenni. Van, akik sokkal jobban működnek a nehézségek szakaszában, s ha megkönnyebbülnek, feloldódnak a gátak, akkor ez a biztonság érzés is feloldódik.
3. Túl sok vita, veszekedés. Ám ezek általában külső tényezőkből is eredeztethetők: szociális státus megromlása, anyagi rosszul lét, munkanélküliség, stb. Vagy a házasság különböző fejlődési fázisainak rosszul megoldott konfliktusai. Gyakran a gyermekek érkezése, vagy épp nem érkezése, azok nevelése körüli egyet nem értések.
4. Harmadik fél belépése. Ezeknek is az adott párkapcsolat valamilyen hiányossága lehet a legjobb táptalaj, s a félrelépéseknél gyakran a kalandok kapcsolattá fejlődnek, ami nemcsak a válást, de akár egy újabb házasságot is szülhet magában.
5. A túl fiatalon köttetett házasság. A felek kései feleszmélése, hogy talán nem élték még ki magukat, vagy nem tudnak a házasságuk íratlan szabályaihoz igazodni. Éretlenség a házasságra.
6. Az egyik fél uralma a másik felett. Ez lehet egy egyszerű domináns fél, aki a döntésekben nem ad teret társának, de gyakran a pszichés terrort akár testi, vagy szexuális bántalmazás is követheti. Tulajdonos és rabszolga viszony.
7. Felnőnek a gyerekek. Ez szintén a házasság egyik fontos fejlődési szakasza, amit azután ha a két fél nem old meg kellőképpen, akkor már képtelenek lesznek az üres fészekben csak ők ketten együtt élni a mindennapokat.

Természetesen más-más a válás feldolgozásának mente akkor ha a házasságból, együttlétből gyermek is születik. Elgondolkodtató adat, hogy egy kutatás válaszadónak mindössze 40%-a gondolja úgy, hogy a szülei tettek azért, hogy ne váljanak el, 15%-uk szerint viszont egyáltalán nem dolgoztak a házasság megmentésén, illetve hamar feladták. Vannak olyanok is (5%), akik úgy gondolják, hogy a gyermek miatt a szülőknek egyáltalán nem lett volna szabad elválniuk.

A válás hosszú folyamat. Első szakaszát a döntéshozás szakaszának nevezzük, amit az alkalmazkodás időszaka követ. Ez több alfolyamatot tartalmaz, mint jogi-gazdasági válás, szülő-gyermek kapcsolatok átrendezése, társas-kapcsolatok átrendezése. Mégis a legfontosabbnak tartjuk e folyamatban az érzelmi leválást. Aki valóban komolyan akarja a válást, annak nincs szüksége arra, hogy vádolja a másikat. Az igazán megérlelt döntés jele, ha valaki tudja vállalni a felelősséget a döntésért, és nem akarja a másikra kenni az okokat.

A vizsgálatok szerint az elhagyottak sértettnek és kitaszítottnak érzik magukat, az elhagyók pedig szabadabbnak, de nagyobb a bűntudatuk. A férfiak nehezebben dolgozzák fel a válást, ha őket hagyják ott, míg a nők, ha elhagyottak voltak, nagyobb arányban maradtak később jó viszonyban elhagyójukkal. De a válásból nem lehet jól kikerülni, mindkét felet megterheli, csak másképp.

Az elvált emberek, ha újraházasodnak, nagyjából azonos arányban válnak el ismét. A szerzők szerint ez arra utalhat, hogy aki már egyszer elvált, az könnyebben válik másodszor, mindamellett a második házassággal a férfiak elégedettebbek, mint a nők.

A válást akkor tekinthetjük lezártnak, ha kialakul egy stabil életvitel és egy stabil identitás.

            A válás utáni időszak megoldásával olykor nem tudunk egyedül megküzdeni. Néhányan ilyenkor a barátokhoz fordulnak, akiknek, ha nincs ilyen tapasztalásuk, bizony nehéz helyzetbe kerülnek, sőt még a felek közti elköteleződést is magukra kell vállalniuk. Mások a világhálón keresnek hasonszőrű embereket. Szabadkán most ennek az eleven feldolgozása kezdődik meg egy önsegítő csoport formájában, ahol megismerve egymás történeteit, feltárva a saját esetüket, megérthetik, hogy ez nem egy könnyű szakasz, de nincsenek egyedül, s segítséget kaphatnak abban, hogy azon az úton, amin most elindultak, egyedül, de felerősödve végigmehessenek. Szintén mások családterapeutákhoz fordulnak, vagy más szakemberekhez.

Az ókorban megfigyelték, hogy egy-egy ember kitűnik közülük tudásával, segítőkészségével, jóságával, állhatatosságával. Ezért gyakran felkeresték ezeket a keresztény személyeket. Az emberek elfogadták, és szívesen hallgattak tanácsaikra. Így egy pap, hitoktató, egyházközségi csoportvezető, közösségvezető, vagy egy olyan ember lehet lelki vezető, aki emberekkel találkozva meghallgatja azokat. A lelki vezető az a személy, aki ugyanolyan életfelfogású személyt, mint saját maga, segíti az evangéliumi úton (a keskeny úton). A lelki vezetés elsősorban meghallgatásból és esetleg tanácsadásból áll, és nem feltétlenül szükséges összekapcsolni gyónással. A gyónásban a lelkiismeret békéjét, nyugalmát keressük, a keresztény élethez szükséges lelkierő növekedését, a bűn okozta sebek gyógyulását. A gyónás érvényességéhez hozzátartozik, hogy meglegyen bennünk a javulás szándéka. Ha a lelki vezető világi nyilván soha nincs feloldozás. A hívő ember inkább keres először segítséget a lelkészénél, mintsem a pszichológusnál, s fordítva, aki nem hisz, aligha keresi fel a papot.

A humán segítő szocio-, pszicho- és edukatív szakmák sajátosan eltérő profillal rendelkeznek, de közös bennük a szakemberek azon törekvése, hogy segítsenek az egyénnek az életvilág megélésében. Így világiként is szinte azonos értékű segítséget nyújtanak. A tanácsadói emberkép, a pályaszocializáció, a segítőképzés modellje, az alkalmazott altruizmus, a segítő személyiségének érettsége mind-mind olyan meghatározó tényezők, melyek éppúgy hozzátartoznak a jó segítség nyújtásához, mint maga a mentálhigiénés módszertanok, szakmai ismeretek.

Mi kell ahhoz, hogy kompetens segítőkké válhassunk? Elsősorban az, hogy saját személyiségünket tegyük e szakmai feladatokra alkalmas, kicsiszolt munkaeszközzé. Valakivé, így segítő szakemberré is csak a másik segítségével válhatunk, melynek során legdöntőbb a szakmai személyiség működtetésének, fejlődésének a szolgálata. Fontos felismerés, hogy „nincs jó segítő, csak elég jó”.

A segítő pályára különböző külső-belső erők motiválhatják a személyt. Nemcsak attitűdbeli, hanem a személyes élettörténetből fakadó szükségletek, rejtett igények is. Ezek felismerése, tudatosítása nem mindig történik meg a pályára lépéskor. A későbbi tudatosulás pedig traumát okozhat, vagy a nem tudatosítás pedig hamar fásulttá, közönyössé teheti a segítőt - kiéghet. Mindig más és más szempontok kerülnek előtérbe, így például Rogers szerint az empátia, az elfogadás, és a hitelesség elkerülhetetlen jellemvonás kell legyen.

Jól funkcionáló készségek és indítékok: érdeklődés a másik iránt, diskurzus-készség és kedvelés, empátiás készség, megértés, emocionális érzékenység, introspektív készség, az önös szükségletek, indítékok háttérbe állításának képessége, meghittség teremtése és elviselése (újrateremteni tudása), kiegyensúlyozott viszony a hatalommal és a nevetés képessége. (A konzultáció pszichológiája., 9-10.o.)

Mégis gyakran találkozunk a szindrómás segítő szereppel, ő az, aki állandóan igyekszik másokon segíteni, saját szükségleteit viszont nem képes felismerni, tudatosítani és kielégíteni. Jellemző rá a kényszeres és depressziós karakterjegy, amelynek gyakran élettörténeti háttere van. Ezért és a korábban már megnevezett hátulütők miatt is egyre nagyobb igény mutatkozik a szupervízióra, azaz a segítők segítésére. A szupervízió célja a szakmai személyiség fejlesztése. A szupervíziónak a szakmai identitást kell tisztázni, és el kell vezetni a segítőt az önmagáért felelőséget vállaló hivatásbeli személyiséghez.