A mobbing gyakran ismétlődő pszichológiai terrorcselekedetek sorozata — legalább egyszer egy héten, és legalább fél éven át — egy egyén vagy egy közösség részéről, és egy vagy több egyén ellen irányulva mentális vagy fizikális kórtani jelenségekhez vezet. A mobbingot elszenvedő munkatársat gyakori támadások, verbális erőszak, negatív kritika, piszkálódás éri kollégái vagy vezetői részéről. Noha a stressz nem betegség, ha intenzív, és bizonyos ideig fennáll, szellemi és testi egészségkárosodást is okozhat.

Zaklatás akkor fordul elő, ha egy vagy több munkavállaló, vezető többszörösen szenved el szándékos, munkához kapcsolódó gyalázást, fenyegetést és/vagy megszégyenítést. Erőszakról akkor beszélünk, ha egy vagy több dolgozó, vezető munkához kapcsolódó körülmények között támadás áldozata.

Megjelenési formái

Szóbeli támadás: trágár, a másik ember méltóságát sértő kifejezések, szarkasztikus megjegyzések, fenyegetés, káromkodás, pletykák, tréfák gyártása etnikai hovatartozás, tájszólás, beszédstílus, járás stb. miatt, illetve a kommunikációs lehetőségek csökkenése. 

Sértő megnyilvánulások: a másik testi épségére irányuló fenyegetés (nyilvánosan vagy négyszemközt), megfélemlítés (tettekkel is), a másik megalázása, ellenséges megnyilvánulások, társas kapcsolatok fenntartásának lehetetlenné tétele.
Tekintély ellen irányuló támadás: el nem ismert előléptetés, a felettes lenézése, más jó hírnevének bemocskolása, hitelrontás, munkamegbízások elmaradása, lényegtelen feladatok kiadása.
A munkával kapcsolatosak: szabotázs, a kolléga munkájának aláaknázása, veszélyes megbízások, fenyegetés, támadás, szexuális zaklatás stb.

Az ellenségeskedésnek leggyakrabban nincs racionális oka. Sokkal inkább érzelmi jellegű (irigység, féltékenység, ellenszenv) következményeként alakul ki. Természetét tekintve a mobbing lehet pszichológiai és/vagy szexuális, egyszeri vagy szisztematikusan ismétlődő viselkedésforma, megnyilvánulhat munkatársak között, feljebbvaló és beosztott között, illetve harmadik féllel szemben, például ügyféllel, fogyasztóval, beteggel, diákkal stb. Súlyosságát tekintve a tisztelethiányból eredő kisebb esetektől egészen a bűncselekményig terjedhet, mely már hatósági beavatkozást igényel.

Főleg az egészségügyi, közlekedési, kereskedelemi, vendéglátóipari, pénzügyi és oktatási szektorban lehet találkozni ezzel a jelenséggel, az Európai Munkavédelmi Ügynökség összefoglalója szerint azonban olyan munkakörökben is nő az erőszakkal való találkozás kockázata, ahol vevőkkel, ügyfelekkel kell kapcsolatban állni.

A mobbing negatív hatásai gyorsan megfigyelhetőek. Ilyen például a motivációhiány, emellett csökkenhet az önbecsülés, stressz alakulhat ki, sérülhet a fizikai és a lelki egészség, poszttraumatikus gondok léphetnek fel. A megfélemlítés következménye lehet a gyakori távollét, a személyzet fluktuációja, a csökkent hatékonyság és termékenység. A teljesítőképesség fenntartása érdekében az is előfordul, hogy az érintettek alkoholhoz, gyógyszerhez vagy kábítószerhez nyúlnak.

Noha a nők fokozott veszélynek vannak kitéve, a férfiak ugyanúgy válhatnak áldozattá. A kutatások szerint bárkiből lehet mobbingáldozat. A mobbing nemcsak az áldozat életét teszi tönkre, hanem az egész cégre is hatással lehet: a pszichoterror rombolja a munkahelyi kapcsolatokat, a csapatmunkát, a hatékonyságot, az általános hangulatot, és ilyenkor jellemzően visszaesik a munkamorál is.

A megelőzés formái

Szakemberek szerint kulcsfontosságú, hogy jó legyen a kapcsolat a vállalat alkalmazottai között, hogy ha valamilyen gond merül fel, azt őszintén meg tudják beszélni. A zavartalan kommunikációt elősegítheti a belső fogadóóra bevezetése, amikor a vezető meghallgatja az alkalmazottak panaszait. Hasznos lehet a csapatépítő tréning, különféle vállalati programok (sportesemények, kirándulás), egészségfejlesztő tevékenységek (konfliktus- és stresszkezelés). Egy külső szakember bevonása is segíthet, de a vállalatok általában nem tartanak rá igényt. Ajánlatos egy zaklatás elleni stratégia kidolgozása, konfliktuskezelési és vezetői tréning, a munkahelyi környezet áttervezése, valamint gondoskodni kell az áldozatoknak nyújtott támogatásról is.

Nem hiszem, hogy közhelyes a szeretetről karácsony tájékán írni, mint ahogyan azt sem, hogy el van csépelve a téma. Túl sokszor és túl gyakran találkozom ugyanis a szeretet hiányával a munkám során. És noha a szeretet természete vagy lényege gyakorta vitatéma, a szó különféle vonatkozásai tisztázhatóak azáltal, hogy meghatározzuk, mi az, ami nem szeretet. A pozitív érzelmek általános kifejezéseként a szeretetet általánosan szembeállítják a gyűlölettel — vagy a semleges érzéketlenséggel.

Szeretet, törődés, állandóság, figyelem és irányítás — feltétel nélkül. Talán ezek lehetnek a kulcsszavak. Az esetek többségében ösztönösen így kezd „működni” az anyává váló nő vagy az apává váló férfi. A gyermekkel való érzelmi kommunikációban nagy hangsúlyt kell helyezni a szeretet kifejezésére: öleljük, pusziljuk, dédelgetjük, becézgetjük gyermekünket. Lessük minden kívánságát, és dicsérjük, ha valamiben sikerrel jár, biztatjuk, ha elmarad a siker, hogy legközelebb újra nekikezdhessen. Segítünk kitárni és felfedezni a világot. Nevet adunk a tárgyaknak, egyúttal kereteket, szabályokat és értékeket adunk át. De ami a legfontosabb, mindeközben igyekszünk úgy szeretni a gyermeket, ahogy van: feltétel nélkül. Nem csak akkor, ha jól viselkedik, és szót fogad.

Sokan próbálták meg a maguk nyelvén meghatározni a szeretetet, vagy értelmezni azt, ahogyan működik. Vergilius híres mondata szerint: „A szeretet mindent legyőz.” A szeretetre néha úgy utalnak, mint a „nemzetközi nyelvre”, mely hidat alkot a kulturális és a nyelvi megosztottság felett. Utópisztikusnak tűnhet, ám a legfélelmetesebb, hogy igaz. Ilyen egyszerű lehetne, ha hagynánk.

m a szeretetről azt állítja, hogy végső soron egyáltalán nem egy érzés, hanem inkább egy elköteleződés afelé, hogy szerető cselekedeteket hajtunk végre más irányába vagy sok ember felé egy kiterjesztett időszak alatt.

A kereszténységben mindig visszatér az agapé, vagyis az adományozó, önzetlen, altruista és feltétel nélküli szeretet, illetve annak a módja, ahogyan Isten szereti az emberiséget. Nagy kedvencem, Pál apostol dicsőítette a szeretetet, és minden erények legfontosabbikának jelentette ki. A korinthusiakhoz írt első levelében azt írja:

„A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” (1Kor 13,4—7).

Kevés olyan téma van, amelyről többet írtak, mint a szeretetről. A mindennapi életünkben is erre vágyunk, ezt szomjazzuk kicsi gyermekként, szülőként, társat keresve, magányunkat oldva. Ha birtokoljuk, boldogtalanok nem lehetünk, ha elveszítjük, sokszor élni sincs kedvünk.

Az a csodálatos ebben a szeretetben, hogy megsokszorozza önmagát. Ha valakit szeretünk, az a valaki is könnyebben szeret másokat — és önmagát. Maslow azt mondja, a fiziológiai és a biztonságérzet iránti vágyak kielégítése után az a legfontosabb, hogy szerethessünk és szeretve legyünk. Csak így, ezen az úton tudjuk magunkat megvalósítani.

Persze nehéz az ünnepekkel úgy szembenézni, hogy ne jutna eszünkbe: sokan, akiket szerettünk — és most is szeretünk, pontosabban szeretnénk —, nincsenek már itt velünk úgy, ahogyan azt kívánnánk. A karácsony túlfűtött szeretetüzenete hordozhatja a magány terhét is, mivel a befelé fordulás, a családok bezáródása mások kívülmaradását erősítheti. Sokszor lehetetlennek tűnik ezzel megküzdeni. Ezért az ünnepekkor rájuk háruló sok-sok terhet nehéz viselni: hideg is van, sötét is, magány is, nélkülözés is, szomorúság is. Éppen ezért nem az ünnepet kell ilyenkor szeretni, hanem a másik embert.

Meg lehet-e tanulni szeretni? Át lehet-e adni ennek „tudását” másnak is? A válasz: igen.

Ahogyan megtanítjuk rá a saját gyermekünket, ahogyan hiszünk benne, hogy majd egy nap ő is megteszi ezt a sajátjaival. Talán már az olvasók közül is sokan megtapasztalták, miként mérhetjük a szeretetet — a Mennyire szeretsz engem? kérdés megválaszolására gondolok. — Mint a sót — mondja a kiskirálylány a népmesében. — Mint az egész világot — mondja a fiam a szemembe nézve. A másik pedig szorosan átölel. S addig szorít, amíg fájni nem kezd. És még egy kicsit tovább is...

Az erőszak lényege: rövid, kirobbanó erejű, leginkább a krízis kifejezéssel jellemezhető történés, mely a korábban kialakult feszültségeket feloldja. Az iskolai erőszaknak több formája is létezik: tanár—diák, diák—tanár, diák—diák, illetve diáki—iskolai eszközök irányába történő erőszak. A diák—diák közötti erőszakot bullyingnak (zaklatásnak, terrorizálásnak) nevezzük. Olyan agresszív viselkedéstípus, amely ártani vagy zaklatni akar, ismételten előfordul, és jellemző, hogy az erőviszonyok nincsenek egyensúlyban, azaz a zaklató visszaél a fizikai vagy pszichológiai erőfölényével (Olweus, 1994).

A bántalmazók nagyobb arányban kerülnek ki a fiúk közül, és a többségük áldozat is egyúttal. A bullying fiatalabb gyermekek körében gyakoribb. A fiúkra a fizikai bántalmazás jellemzőbb, a lányokra a közvetett, szóbeli. A legszembetűnőbb, ha a gyerekek testi vagy nagyobb lelki sérülést okoznak egymásnak, ám létezik az agressziónak egy kevésbé látványos formája is — a verbális, azaz szóbeli bántalmazás. Napjainkban különösen gyakori az internetes zaklatás, a közösségi portálok adatlapjával való visszaélés vagy az e-mailes zaklatás — a cyberbullying.

Az agresszivitás és a durvaság általános jelenséggé vált a középiskolában, ám a fiatalabb korosztályokat is egyre inkább érinti. Elsősorban urbánus jelenség, és főként a szakképző intézményekre jellemző, kialakulásában pedig a családi és a gazdasági helyzet ugyanannyira meghatározó, mint a tanulók által elszenvedett iskolai kudarcok. Többen azt látják az agresszió hátterében, hogy sok gyerek nem kap otthonról megfelelő magatartási mintát. Ez különösen a munkanélküli szülőkről mondható el, akik akarva-akaratlan nem tudják felmutatni a tevékeny élet mintáját, a céltudatos aktivitás példáját.

A bántalmazás motivációi között szerepel a túlzott figyelem igénye, az elismerés vágya, a hatalomvágy, a mások feletti kontroll igénye, a mások gyötrésének kóros élvezete, az áldozatoktól kikényszerített anyagi haszon reménye.

Az iskolai környezetben előforduló erőszakos cselekedetekkel — érthető okokból — az iskola harcolhat a legeredményesebben, a legtöbbet pedig a szakszolgálat (pszichológus, pedagógus), illetve a tanulókkal közvetlen kapcsolatban lévő tanárok tehetik — ha alkalmasak a munkára, és szakmailag megfelelő felkészítést kaptak. Ám a pedagógusok gyakorta eszköztelenek az agresszív helyzetek kezelésében, megoldásában. A tanárok sokszor bizonytalanok, nincsenek tisztában a jogaikkal, nem tudják, mit tehetnek a fegyelmezés terén, ezért a szülők támogatása és nyitottsága hatékony segítség lehet. A bántalmazottaknak meg kell tanulniuk azt mondani, hogy: „Hagyjál békén! Hagyd abba!” Esetenként arrébb kell menniük, ahol többen vannak, keresniük kell egy tanárt vagy szakembert, akivel beszélhetnek.

Platón és Szent Ágoston is úgy vélte, a nevelési szigornak jelentősége van. Ám a humanisták már erélyesen elítélték a tanulók elleni erőszakot az iskolában, Rousseau pedig a gyermek megismerése fontosságának hangsúlyozásával, az egyéni bánásmód követelményének megvalósításával kívánta visszautasítani ezt a nevelői gyakorlatot. Az iskolai erőszak megfosztja a gyermeket cselekvési szabadságától, emellett új magatartási formák elsajátítására kényszeríti, és speciális kulturális tartalmakkal látja el.

Rendezett családi háttérre, kiszámíthatóságra és értelmes programokra is szükségük van a fiataloknak ahhoz, hogy ne váljanak áldozatokká vagy éppen bűnelkövetőkké. Viselkedni is meg kell tanítani őket, hiszen a provokatív magatartásukkal gyakran saját magukat sodorják bajba. Nem szabad azonban azt hinni, hogy a neveletlen gyermekek született gonosztevők, mert sok esetben éppen azok bántják társaikat, akik maguk is agresszió áldozatai. A fiatalokat meg kell tanítani szabadidejük értelmes eltöltésére, mert az unalomnak és a csellengésnek súlyos következményei lehetnek. Ugyanilyen veszélyes lehet a rossz társaság, a szülők erőszakos magatartása is. Tapasztalatok igazolják, hogy az internet világában a gyermekek nemcsak a felnőttektől, hanem egymástól is eltávolodtak. A kamaszok valójában igénylik a szabályokat, mivel a jól kiismerhető környezet biztonságérzetet nyújt nekik, ellentétben a napjainkra jellemző káosszal, mely csak fokozza agresszivitásukat.

Az utóbbi évek nagy dilemmája: engedjük-e számítógépezni a gyereket, vagy sem? Szakemberek szerint pedagógiai szempontból semmi akadálya sincs annak, hogy egy gyermek számítógépezzen, az viszont korántsem mindegy, hogy mennyi időt tölt a monitor előtt.

A legfontosabb, hogy a szülők megfelelő körülményeket és számítógép-használati szabályokat teremtsenek a gyermekek számára. Ők döntik el, hogy mennyi ideig játszhat a tinédzser, és tisztában kell lenniük azzal is, hogy milyen honlapokat látogat, vagy éppen milyen kommunikációs szolgáltatásokat (chatet, fórumot stb.) használ a fiuk vagy a lányuk. A különböző fokú ellenőrzés mellett azonban a legfontosabb, hogy a szülő megbízzon gyermekében, és ne tekintse a komputert vagy a számítógépes játékokat ördögtől valónak. Inkább igyekezzen megismerni a gyermeke lelki világát. A közös számítógépezés pedig akár még jobban összekovácsolhatja a családot.

A tanítást segítő szoftverek már a kisgyerekeknél is alkalmazhatóak, és az is teljesen elfogadható, ha egy fiatal a számítógép segítségével oldja meg a házi feladatát. Ma már egyre több, gyerekekre specializált szoftver jelenik meg ezeken az eszközökön, és a folytatás is sejthető — valószínűleg hamarosan egészen kicsi kortól az oktatás szerves része lesz a számítógép. A mese és videónézegetés helyett oktató- és készségfejlesztő programok, játékok használata ajánlatos. A pozitív felhasználáshoz sorolhatjuk még az oktató, stratégiai játékokat vagy egy dolgozat megszerkesztését. A számítógép módot ad a személyre szabott oktatás megvalósítására, melynek ritmusát maga a tanuló határozhatja meg, ezáltal pedig növelheti az önbizalmát. A számítógépek egyszersmind rendkívül kedvező lehetőséget nyújtanak az önképzésre olyan esetekben, amelyekben képzett oktatók nem állnak rendelkezésére.

Digitális bennszülöttek — így nevezik azokat a gyerekeket, akik már életük korai szakaszában találkoznak a számítógéppel. Ők a többiektől eltérően kezelik és látják a digitális világot. Az asztali számítógépek után megjelenő laptopok, notebookok, okostelefonok és tabletek ráadásul a korábbinál is közelebb hozták ezt a világot a fiatalokhoz. A tabletek például játékos, egyszerű kezelési módjukkal ideálisak a digitális eszközökkel való ismerkedésre. Azzal kapcsolatban megoszlanak a vélemények, hogy hány éves kortól lehet a gyerek kezébe adni a tabletet. Napjainkban a kezdés ideje egyre közelebb kerül a születéshez, de nagyon sokan kétéves kor előtt nem ajánlják a használatát, ahogy a tévézést sem.

Fontos szem előtt tartani, hogy a digitális világban való „tartózkodás” mástól veszi el az időt, és hajlamossá tesz az elhízásra. De tudni kell azt is, hogy igenis tehetünk róla, ha a gyermek függővé válik, nekünk kell ugyanis szabályoznunk és felügyelnünk a használatot. Nem a tiltás a megfelelő hozzáállás, sokkal inkább a korlátok, keretek felállítása. S nincs semmi, ami pótolhatná az aktív mozgást! Ezért is fontos rávenni a gyerekeket, hogy a számítógépezésen kívül mozgással egybekötött örömforrásokat is találjanak az életben. Sok gyermek esetében a rossz fizikai állapothoz a gondolkodásmód és az értelmi funkciók beszűkülése is társul, ezért egyre nehezebbé válik az önkifejezés. Csökken az érdeklődési kör is, hiszen ha a gyerek az előző napon több órán át olyan játékot játszott, amelyben másodpercenként érte új inger, hozzászokik ehhez, és a tanárnak egyre nehezebb lesz felkeltenie az érdeklődést. Az ilyen gyerekek érzéktelenné válhatnak a hasonló korú társaik érzései iránt, ami pedig különösen kisgyermekkorban lehet káros, amikor az emberi agy a legaktívabb a szocializációs folyamat szempontjából. Az informatika az a terület, ahol a leginkább érződik a fiúk dominanciája. A legkisebbek a számítógépen játszanak, majd a kor előrehaladtával egyre inkább az internet kerül előtérbe.

Kisgyermekünknek nyugodtan megengedhetjük, hogy néhány percig próbálkozzon a billentyűzet ütögetésével vagy az egér irányításával. Nagyobb gyereknek is megengedhető a húsz-harminc percnyi, esetleg egyórás számítógépes játék élvezete. A felsősöknek általában egy-két órát javasolnak a szakemberek, akik azt is ajánlják, hogy ha a gyerek számítógépezett, utána már ne nézzen tévét, hiszen az már túl sok vizuális inger.

A virtuális agresszió válogatott izgalmait azonban a neves gyerekpszichológusok egyértelműen káros hatásúnak tartják. Olyasmi ez, mintha horrorfilmet nézetnénk a gyerekekkel. Ne engedjük meg tehát a nagyon durva, agresszív játékokat. Figyeljünk rá, hogy a gyermek időnként tartson szünetet is, legyenek olyan napok, amikor a gép egyáltalán nincs bekapcsolva. Közvetlenül az iskola után se engedjünk teret a számítógépnek, inkább a levegőn való tartózkodást szorgalmazzuk, hogy a gyerek ugrándozzon, mozogjon a hosszú tanórák után.

Amikor a gyermek — nagyon felindult állapotában — önmagát bántja: üti, karmolja, rúgja, harapja, az az öndestrukció egyik megjelenési formája. Oka lényegében az, hogy nem tud a megfelelő módon megküzdeni szomorúságával, csalódottságával vagy teljesítménybeli kudarcával, s az ilyenkor megjelenő kínzó érzelmek csillapítása érdekében önmagát bántalmazza. Leginkább akkor, ha tiltva van az agresszivitás nyílt kimutatása és megélése. Fontos azonban elmondani, hogy az önpusztítás nem azonos annak vágyával, és a gyereknek esze ágában sincs tragikus következményekkel járó sérüléseket előidézni önmagán.

Előfordul azonban, hogy a kamasz már komolyan gondolja, amit tesz, mert nem tudja cipelni a gondokat. Talán azért is, mert a családon belül nincs meg az az érzelmi intimitás, bizalom, amely révén a gyerek a szüleihez fordulhat a gondjával. A szülők többsége nem nagyon tudja, mi foglalkoztatja valójában a gyermekét. A szülők vagy dolgoznak, és amikor este hazaérnek, nincs idejük a mély beszélgetésre, vagy nem dolgoznak, de az otthoni légkör nem olyan, amelyben beszélgetni szoktak egymással. A gyereknek nem marad más, mint az internet.

Az önpusztító magatartásformák a serdülőkorban alakulnak ki. Ilyen például a dohányzás, a droghasználat, a mozgásszegény életmód, a kóros táplálkozási szokások. Megjelenésük igen gyakori a fiatal nők körében is, aminek fő oka, hogy egyre nehezebben tudnak megfelelni az elvárásoknak — melyek gyakran nem is egyértelműek igazán —, a munkahelyi és az otthoni feladatok túlterhelik őket, és a női szerepek is képlékenyebbek lettek. A kialakulás okai közé sorolható még a családon belüli erőszak, a szülők válása vagy halála is.

Az önpusztítás a serdülőkre a legjellemzőbb, a furcsa tünetek általában 12 és 20 éves kor között lépnek fel, de súlyos önsértés más pszichés betegség (például depresszió vagy szkizofrénia) esetében, felnőtt pszichiátriai betegeknél is előfordul.

A falcolások leggyakoribb okozója a kapcsolati krízis, kudarc, elutasítás érzése, célja pedig az ismétlődő fájdalom- és sérülésokozás. A fiatalok leggyakrabban a csuklón, karon, combon karcolnak vagy vágnak, akár egészen mély sebeket, és sokszor láthatók ütés vagy önégetés nyomai is. Előfordul, hogy ezután nem megkönnyebbülést, hanem szégyent, csalódást, bűntudatot éreznek. A jelek könnyen felismerhetőek: az érintettek általában szokatlan időszakban hordanak kesztyűt, hőségben is hosszú ujjú pólókat viselnek, és gézkötések jelennek meg a testen.

A fiatalra rendszerint valamilyen nyomás nehezedik, melyet nem tud elviselni, a szorongásos állapotban szinte szétesik a személyisége. Többen úgy magyarázták tettüket, hogy ebből a szétesett létélményből a maguknak okozott hirtelen fájdalom „visszahozza” őket, a fájdalomérzet által valahogy visszatalálnak önmagukhoz.

Noha a sebek nagyon sokszor eltorzítják a testet, és hónapokig megmarad a nyomuk, az önsértések nem szoktak halált okozni, céljuk ugyanis a figyelemfelkeltés. Minél kevesebb figyelmet kap egy gyermek, annál durvább jelzéseket kell adnia ahhoz, hogy az ingerküszöböt átlépje. Először épphogy csak egy kicsit sérti meg magát — nincs reakció. Később megégeti magát — talán szólnak neki, hogy máskor vigyázzon jobban. Így egyre inkább elhatalmasodik rajta a gondolat, hogy akármit csinálhat, nem veszik észre. Ha azonban önsértés útján eléri a rég áhított figyelmet, azt jutalomként éli meg, és a viselkedése megerősödik.

Előfordul, hogy némelyek később, felnőttkorban mentális zavarokkal küzdenek, illetve olyanok is vannak, akikből valóban pszichiátriai eset lesz. Ha ezek az önsértő cselekedetek nagyon gyakoriak, súlyos sérülést okoznak, és ha a serdülő szinte minden feszültségre így reagál, vagy ha a mindennapi életet jelentősen befolyásolja az önsértő életforma, akkor a jelenség súlyosnak tekinthető. A megkönnyebbülést okozó önsértés csak átmenetileg vezeti le a feszültséget, de a depresszió vagy az egyéb háttérbetegségek megmaradnak. Minderre — ha kezeletlenül marad — lassan ráépülhetnek más, kóros függőségek is.

A megoldást gyermekkorban a pszichoterápiás lelki tanácsadás típusú foglalkozásokban látják a szakemberek. Az önsértő betegek csak akkor gyógyíthatóak, ha van betegségtudatuk és természetesen motivációjuk a gyógyulásra.

A traumát lelki törésként határozhatjuk meg. Erőszakos esemény, katasztrófa, baleset vagy kényszerítés hatására jön létre, és meghaladja az ember megszokott alkalmazkodási képességét, megsemmisíti a gondoskodás megszokott sémáit, amelyek az irányítás, az összetartozás és az értelem érzését nyújtják. Kialakulásának, lefolyásának, hatásának mindig sok tényezője van. A trauma hirtelen hat, és okoz összeomlást.

Minden traumának közvetlen következménye a szorongás. Ha a segítség elmarad, a kín fokozódik, és szelepet követel. Ennek formája az önpusztítás, mely szorongást okoz, de ez még mindig előnyösebb a néma tűrésnél.

A gyermeket ért megrázkódtatás lefolyásának követéséhez sokszor fontos ismerni a traumában érintett felnőtt viselkedését a gyermekkel szemben. A felnőttek gyakran nagyfokú látszólagos meg nem értést mutatnak. A gyermeket megbüntetik, mely lépés a többi közt nagy igazságtalanságával is hat rá. Katonadolognak nevezik — így olyan heroizmust követelnek, amelyhez a gyermek nem elég érett —, vagy agyonhallgatással reagálnak, és ekkor a gyermek olyan tudatlanná is válik, mint amilyen tudáspalástolást követeltek tőle.

A poszttraumás stressz szindróma egyfajta védekezési mechanizmus, mely traumatikus események után lép fel. Teljesen elveszett emlékek nem kívánt, hirtelen, újbóli megjelenése. Számtalan ilyen esemény létezhet, például: súlyos betegség diagnózisa, közeli hozzátartozó hirtelen vagy erőszakos halála, súlyos baleset szemtanújának lenni, amikor valakit túszul ejtenek vagy hadifogságba kerül, folytatólagos fizikai vagy szexuális bántalmak elviselése, nemi erőszak vagy kínzás elszenvedése, stb. A poszttraumás stressz betegségben szenvedők újra és újra átélik a traumát, gyakran visszatérő gondolatok, álmok gyötrik őket. Jellemző rájuk a pszichés közöny, kerülik a traumával kapcsolatos érzéseket, helyzeteket, helyeket, csökken az általános érdeklődésük, visszafejlődnek a tanult készségeik. Jóval ingerlékenyebbek az átlagnál. A szakma a PTSD három formáját különíti el. Akut, amikor a tünetek kevesebb mint három, krónikus, amikor már több mint három hónapja fennállnak, ha viszont a traumát követő hat hónap után lépnek fel, akkor késleltetett kezdetű PTSD-ről beszélünk.

Kisgyermekkorban ritkán alakul ki felismerhető tünetegyüttes. Óvodáskorban a verbalizáció csökkenése, kognitív zavarok, szorongásos kötődés, pszichoszomatikus tünetek, generalizált rémálmok, ismétlődő játékok, regresszió, ingerlékenység utalhatnak a PTSD-re. Iskoláskorban inkább változatos viselkedési és érzelmi tünetek, koncentrációcsökkenés, testi tünetek figyelhetőek meg, és gyakran megváltozik a jövőkép is. A serdülőkre a fokozott függőség, a függetlenné válás siettetése és az acting out viselkedés jellemző.

A PTSD leginkább menekülteket, kínzástúlélőket, valamint a nemi erőszak áldozatait és a bántalmazott gyermekeket sújtja. Minél hosszabb ideig tart a testi sérülést okozó/fenyegető esemény, minél gyengébb a megküzdési kapacitás, illetve minél elutasítóbb a környezet, annál valószínűbb a PTSD megjelenése. Ami megvédheti a trauma elszenvedőjét, az az aktív megküzdés, a belsőkontroll-hit, a társas támogatás — ilyen például a szülővel való pozitív kapcsolat. Emellett elkerülhetetlen az emlékezés, vagyis a múlttal való szembenézés, a traumaemlékek átalakítása, a traumatörténet rekonstrukciója és integrálása az élettörténetbe, a veszteség meggyászolása a bosszúval szemben. A végcél a mindennapi életbe való visszakapcsolás, amihez elengedhetetlen a jövőkép megteremtése, az önmagával való megbékélés, az új kapcsolatok kiépítése, a testi és lelki önvédelem megtanulása.

Öngyilkosságon azt a cselekményt értjük, amikor valaki ki akarja oltani saját életét. A pszichiátria egyik legproblematikusabb területe, nem önálló betegség, mégis talán az egyetlen olyan pszichiátriai vonatkozású esemény, amely a beteg halálával végződhet.

Két módszert különböztetünk meg: 1. violens módon elkövetett öngyilkosság, melyet például fegyverrel, önakasztással, magasból való leugrással vagy vágással visznek véghez; 2. nem violens módon végrehajtott öngyilkosság, melyet leggyakrabban gyógyszerrel kísérelnek meg. 

Okok és elkövetési módok

Az öngyilkosságok jellemzően valamilyen pszichiátriai kórkép (depresszió, szorongás, skizofrénia) következtében, mintegy szövődményként következnek be. Családi konfliktusok, harci tapasztalat, gyermekkori bántalmazás, rossz alvás, drog és alkohol, szemtanúnak lenni öngyilkosságnál, korábbi öngyilkossági kísérlet, magányosság, idegesség, céltalanság érzete, szingliség, friss válás, munkanélküliség, betegség — a lista végtelen, a felsoroltak elvileg mind emelt öngyilkossági kockázatot hordoznak.

Jellemző, hogy alapbetegségtől függetlenül a férfiak gyakrabban választanak „biztosabb” módszert, a nőknél gyakoribb az enyhébb, akár eleve csak figyelemfelhívó öngyilkossági kísérlet. Speciális terület a serdülőkorúak öngyilkosságának kérdése. Ezekben az esetekben gyakran a rosszul kezelt párkapcsolati konfliktusok, az útkeresés nehézségei állnak a háttérben. A fiatalok által elkövetett kísérletek jelentős része szerencsére csak figyelemfelhívás. Mindezek mellett genetikai okai is lehetnek az öngyilkosságnak. Valamennyi indíték esetében az a közös, hogy az öngyilkos egy bizonyos szituációt reménytelennek érez. 

Jelek

Az egyik leglátványosabb változás az, ha valaki befelé fordulóbb, rosszabb hangulatú lesz, mint korábban volt. Emellett arra is rengetegen tesznek utalást öngyilkosság előtt, hogy nincs értelme élniük. Elfordulás a társasági kapcsolatoktól, magányba való menekülés. Hirtelen hangulatváltozások: az illető az egyik napon jó kedélyű, majd másnap teljesen kedveszegett. Túlságosan is foglalkoztatják a halál, a haldoklás vagy az erőszak kérdései.

Valamilyen esemény miatt csapdába esettnek vagy reményvesztettnek érzi magát. Mind gyakrabban nyúl alkoholhoz vagy kábítószerekhez. Megváltozik a napi rutinja, beleértve az étkezési és az alvási szokásokat is. Kockázatos vagy önpusztító tevékenységeket művel, sorra ajándékozza el a holmijait, vagy folyton újakat vásárol. Úgy köszön el másoktól, mintha örökre búcsúzna. A búcsúlevél (levélvázlatok) írása, a tett elkövetéséhez való kellékek összeszedése (pl. gyógyszerek gyűjtögetése), a halállal kapcsolatos gondolatok egyre gyakoribb felbukkanása a gondolkozásban mind olyan jelek, amelyek figyelmeztethetnek a közelgő bajra.

Kezelés

Az öngyilkos betegek kezelése döntően pszichoterápiából áll, melyet a pszichiátriai alapbetegségnek megfelelő gyógyszeres terápia egészíthet ki. A depresszió egy jól kezelhető betegség, és az öngyilkosságra gondolva még inkább igaz: az idejében megkezdett megfelelő kezelés életet menthet.

Megelőzés

A „cry for help”-jelenség a később öngyilkosságot elkövető személy vívódására, ambivalens érzéseire utal, egyfajta burkolt segélykiáltás, melyet ha meg tudunk hallani, akár a tragédiát is megelőzhetjük. Az öngyilkosjelöltek nem feltétlenül meghalni akarnak, hanem másképpen szeretnének élni. Az a legfontosabb, hogy az öngyilkossági szándékra utaló jeleket a családtagok és a barátok észrevegyék. Ez persze nehéz, mert a leendő öngyilkosok életük utolsó szakaszában jellemzően alig találkoznak emberekkel. Az öngyilkosság gondolata nem múlik el magától, ezért érdemes segítséget kérni, mely mindenkinek más-más embertől érkezhet (szakember, barát, családtag, lelkész stb.)

Az internet világa már jó ideje korszerű virtuális randihellyé vált. Mivel a jelenség nem új keletű, azt is tapasztalhattuk, hogy az ott született ismeretségek olykor valóban időtálló, sikeres házassághoz vezetnek. Sokan szorongnak az ismerkedéstől, ami abból ered, hogy túlságosan félnek az esetleges kudarctól, mely leginkább önértékelési zavarokra vezethető vissza. Természetesen könnyebb a közösségi oldalon megszólítani valakit, akivel akár közös ismerősünk is lehet, mint egy szórakozóhelyen odamenni hozzá.

A netes ismerkedésnek az is előnye, hogy ha kiderül, fontos kérdésekben másképpen gondolkodunk, akkor az elköszönés kevésbé fájdalmas vagy kínos, mint élőben egy sikertelennek megélt randi után. Az internet további előnye, hogy ugyanannyi idő alatt sokkal több emberrel ismerkedhetünk meg, mint amennyire a személyes találkozás lehetőséget nyújt. Emellett pedig nem akadály a térbeli távolság sem: egy-egy fórumbeszélgetésen az ország más-más pontjain élő emberek tudnak összekapcsolódni. Arról nem is beszélve, hogy az online ismerkedés az idősebb korosztály számára — melynek a természetes közegben való ismerkedési lehetősége kisebb — egyszerűbbnek, idő tekintetében pedig sokszor gazdaságosabbnak is tűnhet. Az interneten kialakuló ismeretségek gyakran találkozáshoz vezetnek — a legtöbb ember ugyanis személyesen is szeret kapcsolatban lenni másokkal, és a netes kapcsolattartás ezt egészíti ki.

Amikor találkozunk valakivel, először csak felületesen ismerjük meg, és csak az ismeretség elmélyülésével tudunk meg róla többet. Így van ez az internetes ismerkedés esetében is, csak még messzebbről indulunk: nem tudjuk, milyen a hangja, külseje, mozgása, viselkedése. Benyomásunk csak az alapján alakul ki róla, hogy például milyen a profilja a közösségi oldalon, hogyan beszélget velünk chaten, vagy milyen leveleket ír. Előfordulhat azonban, hogy ez a kialakult kép nagyon távol áll a valóságtól — ezt viszont a webkamerás beszélgetés orvosolni tudja.

A párkapcsolattal szemben támasztott elvárásoktól függően előfordul, hogy az egyedülállók vágyaikat arra a személyre vetítik ki, akivel a kapcsolat kialakítását lehetségesnek vélik. Ezért történhet meg, hogy a kiszemeltet olyannak látják, amilyennek ők maguk szeretnék, ez azonban gyakran köszönő viszonyban sincs a valósággal. Minél kevésbé ábrándozunk az online felületen megismert partnerről, annál kisebb a csalódás veszélye.

Előfordul, hogy a személyes találkozás után eltűnik a varázs. Az ismerkedés — kerüljön rá sor személyesen vagy az interneten — egy kicsit mindig zsákbamacska. Attól, hogy valaki külsőre álmaink hercege, még kiderülhet, hogy egyetlen közös témánk sincs — és fordítva. Különösen akkor bonyolult a helyzet, ha nekünk a másik fél nagyon tetszik, de az érzés nem kölcsönös. Talán érdemes időt adnunk magunknak. Az ilyenkor megjelenő érzések, gondolatok — például: Már megint velem van a baj!; Most hol rontottam el?; Nekem ez már így sem megy! — útját állhatják a jövőbeli kapcsolatkeresésnek. Ezeket a gondolatokat érdemes másokkal megosztani — szerencsére léteznek tematikus fórumok, sőt internetes tanácsadás is.

Bonyolult kérdés, hogy beleszerethetünk-e valakibe, akit sosem láttunk. Vannak, akik szerint elképzelhetetlen megszeretni valakit anélkül, hogy a külsejét is látnánk, mert egy kapcsolathoz kell az érintés, a simogatás, a közelség. Mások szerint azonban a belső értékek számítanak, és abba szeretünk bele, amilyennek ezek alapján látjuk a másikat. A legtöbb ember mégis azt vallja, hogy mindkettő számít. A szerelem igen összetett — miért ne fordulhatna elő tehát, hogy beleszeretünk valakibe, akit még sohasem láttunk?

Gyakran előfordul az is, hogy egyesek egy kicsit (vagy sokkal) jobb színben tüntetik fel önmagukat az előtt, aki fontos számukra. A visszaélések sora végtelen, a következmények pedig igen kellemetlenek lehetnek.

Ezért ne adjuk meg a másiknak a lakcímünket, telefonszámunkat, iskolánkat, munkahelyünket, és azokat a helyeket se nevezzük meg, ahová gyakran járunk! Ha létrejön a személyes találkozás, arról érdemes beszámolnunk egy bizalmasunknak, a kiszemelttel mindig nyilvános helyen találkozzunk, sose szálljunk be az autójába, ne menjünk el a lakására. Fő az óvatosság!

A féltékenység az attól való félelemben gyökerezik, hogy kívülről egy harmadik személy megbontja a létező, működő (szerelmi) egységet. Azzal fenyeget, hogy lehasítja rólunk az énünk egy részét jelentő társat, akit addig önmagunk kiteljesedésének fogtunk fel.

Ha két ember egységének működése zavart szenved, nemcsak a másik iránt lesznek kételyei, hanem saját magával kapcsolatban is. Bűnösség, zavar, önértékelés-csökkenés, bosszú és ehhez hasonló érzelmek támadhatnak. A féltékenység tehát egyet jelent a kapcsolat feletti kontroll, a biztonságérzés elvesztésével. Különbséget teszünk féltékenység és irigység között: a féltékenység lényege, hogy meg akarjuk tartani, ami a miénk, az irigységé pedig, hogy vágyunk valamire, ami nincs a birtokunkban.

A féltékenység érzése erősen beszűkíti a személyiséget. A féltékeny ember másra sem tud gondolni, másról sem tud beszélni. Ez a „beszűkültség” a gyermekkor sajátossága. Csecsemő-, illetve kisgyermekkorban anya és gyermeke közt a kapcsolat olyan, mintha egy test, egy lélek volnának — ezt szimbiotikus kapcsolatnak hívjuk. 

A szélsőséges féltékenység mögött meghúzódhatnak korábbi kapcsolatok rossz tapasztalatai, de sokszor az érzelmi örvények inkább gyermekkori eredetűek: a szülőkkel kapcsolatos korai elhagyottság vagy becsapottság újraélése a szerelmi viszonyokban. Beindíthatja önbizalom-probléma, de akár a feldolgozatlan testvéri rivalizálás is, mely mögött az a kínzó vágy rejlik, hogy egy hozzánk közel álló személy figyelme és szeretete kizárólagosan ránk irányuljon.

A szerelmi féltékenység fajtái:

1. A birtoklásból eredő féltékenység (csak az enyém vagy): Amikor valaki teljes kontrollt szeretne gyakorolni a másik felett. Ellenőrzi minden lépését, tudni szeretne minden percéről.
2. Kisebbrendűségi érzésből eredő féltékenység (nem vagyok neki elég jó): Ha valakinek önbizalom-problémái vannak, akkor folyamatosan összehasonlítja magát másokkal, és általában alulmarad. Féltékenykedésével valójában partnere folyamatos visszajelzésére, külső megerősítésre vágyik.
3. Ha magunkból indulunk ki (mennyi jó férfi/nő van még): Ha flörtölünk valakivel, vagy felkavar egy találkozó a volt párunkkal, akkor otthon féltékenykedni kezdünk. Mivel megfordul a fejünkben a félrelépés gondolata, feltételezzük, hogy a másikéban is megfordulhat.

Férfiféltékenység

A csúnya vagy önmagukkal elégedetlen, önmagukban bizonytalan férfiak általában hajlamosabbak a féltékenységre. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy a kevésbé vonzó és kevésbé domináns hímek nagyobb valószínűséggel szorulnak ki a szaporodásból, több a riválisuk és a félnivalójuk, hogy akad majd náluk jobb. A férfiféltékenység evolúciós szempontból tehát elsősorban az apaság bizonyosságának védelmére alakult ki. Mindez persze a mélyben működő nyers program, mely a felszínen szerelemként, ragaszkodásként fogalmazódik meg. 

Női féltékenység

A közös gyermekvállalással természetesen a nő is kockáztat, mégpedig azt, hogy a férfi idővel elhagyja. A nő azzal még nem feltétlenül veszíti el a partnerét, ha az szexuálisan félrelép. Az igazi veszély akkor áll elő, ha a férfi érzelmileg köteleződik el egy másik nő iránt. A férfi tipikus kérdése a társ félrelépése esetén: „Lefeküdtél vele?” A nő tipikus kérdése: „Szereted?” A nő tehát alapjában a férfi elköteleződését félti, arra érzékeny, mert ennek hiánya veszélyezteti az utód felnevelését.

Szélsőséges féltékenység

A féltékenység szélsőséges formája már pszichiátriai kezelést igényel, mert a paranoid pszichózis egy fajtájává fejlődik. Ekkor a féltékenység téveszmék formáját ölti. Sajnos sok gyilkosságnak féltékenység az oka.

Megoldás

A féltékenység is egyfajta kommunikáció, ezért a megoldás is abban rejlik. Faggatással, minden ellenőrzéssel, vallatással csökken a szorongás. Mivel a szorongáscsökkenésnek erős jutalmazó hatása van, a féltékeny személy mintegy megtanulja, hogyan tudja csökkenteni a szorongását, ezért újra és újra egyre intenzívebben fog faggatni, kérdezősködni, ellenőrizni. Ennél jobb megoldás a deszenzitizálás, amikor arra kényszerítjük a féltékeny felet, hogy önmaga érje el szorongása csökkenését saját gondolati tevékenységével. Ha megakadályozzuk a nyomozást, akkor arra kényszerítjük, hogy önmaga találjon szorongáscsökkentő gondolatokat. Még több sikerrel járhatunk, ha a féltékeny partnerünk kérdéseire, faggatózásaira eltúlzott, vicces, abszurd válaszokat adunk. A féltékenység kezelése természetesen csak akkor vezethet sikerre, ha valóban semmi alapja, s valóban csak a féltékeny fél fejében él.

A súlyos féltékenységi téveszmék esetén azonban szakember segítségét kell kérni. Ha nincs betegségtudatunk, valószínűleg az a legjobb, ha kilépünk a romboló kapcsolatból.

„A legtöbb, amit szülőként gyerekünknek adhatunk, az egy testvér” (Ranschburb).

Kevés olyan téma van, amelyik ennyire testhezálló számomra — látva a fiaimat mindennap —, mint a testvérféltékenység. Szinte minden többgyerekes családban ismerős gond ez. Féltékenyek vagyunk, mert szeretünk. És mivel szeretni, szeretve lenni jó, ezt a kellemes állapotot meg akarjuk tartani magunknak, azaz nem akarjuk elveszíteni. Egy gyerek számára a trónfosztás általában az élet első nagy krízishelyzete. Egy tökéletes, énközpontú világba gyakran teljesen váratlanul belecsöppen egy másik ember, aki hirtelen sokkal érdekesebb lesz mindenki számára. Természetes, hogy ilyenkor a gyerek a riválisának érzi a „trónkövetelőt”, és féltékeny rá.

Hogy miképpen reagál egy gyerek a kistestvér érkezésére, az több mindentől függ. Egyrészt nem mindegy, hogy milyen korú. Másképp viselik a fiúk és a lányok. Továbbá az is fontos, hogy mennyire változott meg a gyerek élete egyik napról a másikra a baba megszületésével. A kis korkülönbségnek egyébként előnyei is vannak, hiszen a testvérek szinte együtt nőnek majd fel.

A féltékenység megmutatkozhat testi szinten (étvágytalanság, alvásproblémák, bepisilés) vagy a viselkedésben (engedetlenség, hiszti, indulatkitörések, szorongás, rosszkedv, visszahúzódás) is. A gyerekek gyakran visszaesnek egy már meghaladott fejlődési szakaszba, hirtelen nem tudnak egyedül felöltözni, vagy bepisilnek éjszaka. A gyerekek érzelmi reakciója sokkal nagyobb százalékban harag és féltékenység, a szeretet majd csak később alakul ki a kistestvér iránt. A nagyobbak azért simogatják, puszilgatják néha mégis a csöppségeket, mert ezt kérték a szülők, vagy ezt látják, és szeretnének megfelelni anyjuknak, apjuknak.

Megoldási javaslatok

* A jó testvéri viszony kialakítását igen korán, még magzati korban érdemes elkezdeni. Az akkor még egyke gyermekkel beszélni kell róla.

* A terhesség alatti kellemetlen tüneteket (hányás, rosszullét) semmiképp se hozzuk összefüggésbe a kistestvérrel. Hiszen ha ez tudatosul a nagyobb gyerekben, akkor már eleve haragudhat a még meg sem született testvérkére.

* Készüljünk az első találkozásra. A nagyobbikkal együtt vásároljunk valami apró ajándékot a pocaklakónak, és fordítva, készüljünk egy másik csomagocskával, mellyel az újszülött lepi meg a nagytestvérét.

* A kórházból hazaérve a baba kerüljön be a helyére, és ha alvás közben véletlenül mégis fölriadna a totyogó játékának zajára, akkor azért az idősebb gyermeket ne teremtsük le, csak szépen mondjuk el, hogy a kicsike minden zajra fölkel, úgyhogy legyünk csendesebbek, ha alszik.

* A nagytestvér biztosan azonnal játszani szeretne a kicsivel. Ne tiltsuk ezt meg neki, hiszen neki is éppen olyan joga van ölelgetni a testvérkéjét, mint a nagymamának, sőt. Mutassuk meg neki, hogy kell bánni a babával.

* Ne hagyjuk ki a napi teendőkből. Előfordulhat azonban, hogy nem akarja ezeket a dolgokat csinálni, ilyenkor ne erőltessük.

* Már korán magyarázzuk el, hogy ami az egyiké, az a másiké is.

* Mindig dicsérjünk. A nagytestvért dicsérjük meg, ha szépen szólt a kicsihez, ha megsimogatta a hátát, ha kihozta a tiszta ruhát. Erősítsük benne a jó testvér önképet!

* Ne hasonlítgassuk a testvéreket egymáshoz! Nincs két egyforma gyerek, ezt minden szülő tudja.

* Kerüljük azokat a helyzeteket, amelyek bűntudatot ébresztenek a testvérekben. Semmi baj nincs azzal az érzéssel, amikor a nagytestvér kupán akarja vágni a kicsit, de szülőként mindenképp meg kell akadályoznunk ebben a gyereket.

* Mindegyik gyermekünkben találjuk meg azt az egyedi, pozitív tulajdonságot, képességet, amely rá jellemző, és ezt gyakran erősítsük meg benne.

* Vegyük észre azokat a helyzeteket, amikor a gyerekek nem veszekednek, és nem keltenek semmilyen feltűnést, csak jól elvannak.

* Ha rokonok/ismerősök érkeznek babalátogatóba, akkor a nagyobbik gyermeknek is hozhatnak ajándékba valami apróságot, hozzá menjenek oda, őt csodálják meg elsőként, vagy hallgassák meg milyen új verset tanult az óvodában, stb.

* Nagyon fontos, hogy ne hanyagoljuk el a nagyobb gyermeket! Szervezzünk kettesben olyan programokat (amikor a kicsi alszik, és a nagyi vagy az apu tud rá vigyázni), amelyek az ő életkori igényeinek megfelelőek, vidámak, mert ezek mindkettőnket feltöltenek.

* Fokozzuk a testi kontaktust igénylő játékokat! Csiklandozós, gyömöszölős, ölbe vevős játékokra ekkor fokozottan szüksége van elsőszülöttünknek, hiszen azt látja, hogy a kicsit is gyakran felvesszük, dajkáljuk, s ez neki is jár.

* Hagyni kell a gyereket, hogy a maga tempójában és az ő közös nyelvükön keresztül kerüljön közel a kistestvéréhez.

* Akarva-akaratlanul adódhatnak olyan helyzetek, amikor a testvérek rivalizálnak. Ha valami apró-cseprő vitáról van szó, jobb, ha nem avatkozunk bele. Oldják meg egymás között!

A másik oldal

A kisebb testvér szemszögéből egészen más a helyzet, az idősebb lehet egy legyőzendő „ellenség”. A picinek soha nem adatott meg az elsőnek járó kitüntetett figyelem. Éppen ezért igyekszik már az elejétől minél inkább felhívni a figyelmet magára. A harmadik testvér érkezése esetében a helyzet sok mindenben hasonlít az előzőekhez. Főleg akkor nehéz a kicsinek, ha nagy a korkülönbség a nagyok és közte. Bár sokszor annyira nagy is lehet, hogy a legkisebb inkább egykeként éli az életét.